A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1960-1962 (Szeged, 1962)

Bálint Sándor: Palánk

árkot ástak: egy belső, szélesebbet és egy külső, keskenyebbet. A kettőt igen keskeny gát választotta el egymástól. A külső árok volt a nagy víz levezető árka, amelyen a Tisza vize apály idején egyszerűen keresztül folyt. A belső árok viszont nyilván vízszintezve volt, mert alsó vége a Tiszánál el volt zárva. A lezárás még a nagyobb vízállás idején megtörtént. így aztán a belső árkot állóvíz, a külső árkot pedig folyóvíz töltötte meg. Ennek az állóvíznek nyomai még a múlt század elején is megvoltak a régi árok helyén megmaradt pocsolyákban, így a Hatrongyos, vagyis a mai belklinika táján. Azt már nem tudjuk megmondani, hogy ezek az árkok a középkori várépítés idején természetesek voltak-e, vagyis a vár és Palánk alaprajza szükségszerűen alkalmazkodott-e hozzájuk, vagy pedig mesterségesen jöttek létre. Valószínűnek látszik mégis, hogy természetes vízfolyásokat, tiszai mellékágakat használtak föl eredetileg és a szükségletek szerint regulázták, állandósították. Nyilván ez lehetett nagyjából a vár és Palánk középkori képe. A Palánk volt a sókereskedelem középpontja és hosszú időkön át Csongrád megye székhelye. A várnagy többször egyúttal Csongrád megye főispánja is, hiszen az ősi csongrádi várispánság tekintélye a tatárjárás után aláhanyatlott és a vízközi, sószállító Szeged lépett a helyébe. A várat a király olykor el is zálogosítja, ajándékozza. így Albert király Erzsébet királynénak (1439). Amíg Alsó- és Felsőszeged, vagyis a mai Alsó- és Felsőváros a középkor folyamán külön városi kiváltságokat élvezett, addig a várhoz tartozó Palánknak nem volt polgári autonómiája. Ennek ellenére is az egész város gazdasági súlypontja már a középkor végén a Latrán, Latorján volt, vagyis a Palánk és vár között elterülő nagy térség, a mostani szegedi hídfő környéke (Roosevelt tér és Mórakert). Itt összpontosult a szárazföldi és víziforgalom évszázadokon át. Később és még a közelmúltban is, a nép Halpiac, M akaipiac néven szokta emlegetni. Ez utóbbinak megértéséhez tudnunk kell, hogy egészen 1950-ig a szegedi különlegesség számba menő kedd és péntek alkonyati, sőt estébe nyúló, gyertyafénnyel világító kispiacok színhelye volt. A rendes szerdai és szombati hetivásárokra a Tiszán, továbbá a Maroson Makó felől érkező, megrakott bárkák, dereglyék, luntrák, csámeszok ugyanis valamikor már előző nap délután megérkeztek és portékáikat ott helyben mindjárt árusítani kezdték. Ezt természetesen a helybeliek is követték, sőt a helyiérdekű vízifuvarozás elsorvadásával később teljesen kisajátíthatták a maguk számára. A középkori Palánk egyházi múltjáról és a vár egykorú sorsáról részletesebben most nem szólunk. Védettségénél fogva városlakó társadalmi elemek: iparosok, kereskedők, polgárok telepednek itt meg. Erről az 1522. évi tizedlajstrom palánki nevei is tanúskodnak. Egy mozzanatra azonban mégis rámutatunk. A szegedi polgároknak a középkor végén, a Szerémségben szőleik voltak, sőt a szerémi és baranyai borok kereskedelmi értékesítésével is foglalkoztak. Lehetséges, hogy a Roosevelt tér 11. és 12. számú házak alatti hatalmas gótikus jellegű kőpincék még ebben az időben épültek, az Oskola utca 6. számú törökház szintén gótizáló pincéjével egyetemben. Egyébként a Palánkból a várba ennek toronnyal erősített déli főkapuján, nagyjából a mai Klauzál-szobor táján lehetett bejutni. Az előtte folyó árkon át felhúzható fahíd vezetett. A körülkerített Palánknak még két kijárata volt. Az egyik a városrész északnyugati sarkában, nagyjából a mai Kelemen és Hugo Victor utca találkozása táján. Itt is híd vezetett a mai Széchenyi tér helyén tátongó egykori üres térségre, amely — mint majd látni fogjuk — csak a XVIII. század folyamán kezd a város életében szerepet játszani. Ez volt különben a Palánk XVII. században Palánkkapu néven emlegetett fő kapuja. Ezen át lehetett egyrészt a várba, másfelől a tiszai komphoz, átkeléshez (traiectus), majd később az állandóbb hajóhídhoz eljutni. 148