A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1960-1962 (Szeged, 1962)

Juhász Antal: A tiszai hajózás és a szegedi super-mesterség

Zsótér János, a leggazdagabb szegedi hajósgazda különben a múlt század 40-es eveiben pontokba foglalta a hajósok kötelességeit.

59 Ennek néhány fontosabb pontját az alábbiakban idézzük: 5. Az általánosan fogadott hajóslegények három nap (ünnep nélkül) be- és szintén három nap (ünnep nélkül) kirakodni tartoznak. Ha ez akár a kereskedők, akár a hajósgazdák késedelmeskedéséből tovább tartana, a gazda minden embernek egy napra általános bérén felül váltói 30 kr, mint Dángubát fizetni köteles. 6. Útközben az üres hajón levő legénység gazdája sekély vizén elakadt terhes hajójának megsiftelésére segédkezet köteles nyújtani. Ha általános hajóslegények voltak, a gazda hazaérkeztükkor köteles fáradságukat megfizetni, a hetesek fizetés nélkül tartoznak dolgozni. 8. „A misá] szoros kötelességében állni fog: éjjel-nappal, valamint a vízre, úgy tűzre felvigyázni, a vízhányót tisztán tartani, abból a vizet rendesen kibánni." A hajóvontatókról: „A kocsisnak egész bére, kötelessége teljesítése előtt ki nem fizettetik, hanem szükségeihez képest Hujja számra fogja kinyerni fizetését." Lefelé ereszkedéskor — vőgymönethen — a fahajósok evedzővel haladtak. A timonyt leszerelték és a hajót elől-hátul térítőfával, ún. orradzófávai kormányozták. Az orradzót orradzóbak, más néven studli tartotta. A studli a hajónak két pontján volt elhelyezve: az ereszkedés iránt nézve elöl, jobboldalt és hátul baloldalt. Tulajdonképpen egy 80—100 cm magasságú karó volt, amit a vasból készült studlilukha dugtak. A studli tetején több faszög állt, ezekhez erősítették gúzzsal az orradzót.. Az orradzó hosszú, vékony fenyőszálból készült evező, a timony bevezetése előtt ezt használták kormányként a fahajókon. A tiszai hajósok gyakorlatából ismert a jégtörésnek egy sajátos módja, a lulázás. Ehhez akkor folyamodtak, amikor valahol „befagytak", vagy könnyebb teleken csak kis szakaszon állt be a folyó, ahol a megtorlódó jégtáblák akadályozták a hajózást. A jégtöréshez hatalmas, egyetlen fatörzsből kifaragott csónyikot használtak. Tömörkény így írja le a munka menetét: „Nagy kemény fa-ladikokba beleül tíz-tíz ember, s föleveznek a jég alsó végéhez. Ott a jégre ugrál mind, csak egy marad a ladikban. A többi megfogja a ladik szélét, s derekaformáig kihúzza a jégre. Akkor megmarkolják, fölemelik s teljes erővel megint lecsapják, míg csak alattuk a jég be nem szakadt. Ilyenkor abban a pillanatban be kell ugrani a csónakba, különben a vízbe esnének. . ." Veszélyes munka volt a lulázás, de a hajósgazdák bőkezűen fizettek érte, mert ha nem vitték hajóikat védett helyre, azokat a tavaszi jégzajlás tönkretette. A szegedi hajók a tápéi téli kikötő elkészülte előtt a vasúti híd alatt teleltek. Úgy mondják, itt nem fagyott be a folyó és a hídlábak a jégtábláktól biztos menedéket nyújtottak. Ezért teleltették itt a hajókat és vízimalmokat. Idős vízenjárók azt mondják, hogy „az igazi hajósok a fahajósok voltak". Az ő idejükben nehezebb volt a hajósélet, mint a gőzhajó és az uszály korszakában. Érteni kellett mindenhez, ami a fahajón előadódott; elviselték hosszú utakon az időjárás viszontagságait, amitől a vashajón a hajósok sokkal inkább védve voltak, és hosszú ideig távol voltak családjuktól. Ennek ellenére szerették foglalkozásukat és útjaikon akadtak könnyebb napok is, pl. amikor szelet hevertek (szél miatt vesztegelni kényszerültek), más kifejezéssel: dángováztak, dángubáztak. Ezalatt a hajóslegények a csárdában vagy a hajó orrában, a hason kártyáztak, citeraszó mellett töltötték az időt. A hajósgazda ilyenkor is fizette őket, — ezt dángubának nevezték — ezért sóhajtottak föl olykor a hetesök: „Fújj még egy pár jó csizmára valót!" 59 Zsótér János: Hajósi jó rendviszonos kötelességek és általános rendszabályok. Szeged, 1842. 144