A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1960-1962 (Szeged, 1962)

Juhász Antal: A tiszai hajózás és a szegedi super-mesterség

Egy kötésen általában 4—5 lentával kormányoztak, de volt a tutajon elkészítve több is szükség esetére. Ezeket is felsőtiszai rutének készítették. A tutaj kormányzása nagy hozzáértést és főleg sok tapasztalatot, gyakorlatot követelt. „Ki köllött üsmerni a folyót" — mondják az öreg tutajosok. Ez persze nem ment egyhamar. Sok utat meg kellett tenni addig, amíg a fiatalok is megtanulták, hol következik kanyar a folyón, mikor kell a kanyarulatban kezdeni a lentázást stb. Voltak hagyományos irányító szavak: „Bánátra hajcs" — balpart felé, „Magyarra hajcs" — jobbpartra (magyarázata az, hogy Szegednél Bánát a balpart felől esik). Jó időben, jó vízzel simán haladt a tutaj, de ha fújt a szél, résen kellett lenniök, nehogy partnak sodorja a szél ereje, hajóval vagy vízimalommal összeütközzenek. Nagyon szeles időben a tutajosok is szelet hevertek, mint a hajósok. Sok veszélyt rejtettek a kevéssé tapasztalt tutajosok számára az örvényes helyek. Különösen két ilyen veszélyes folyószakaszt emlegetnek: az egyik Anyásnál van, a másik Tiszafüreden felül egy éles kanyarban. Az „ányási sarok"-nál széles a víz és örvényes. Itt úgy mondják, egy darab deszkát dobtak a vízbe, így próbálták megállapítani a vízfolyás irányát. „Vezseny alatt olyan a Tisza, — mesélte Török András tápai tutajos —, hogy azt hiszi az embör, hogy nincs tovább, nekimögy a partnak. Eccő gyüttünk, azt vöttük észre, hogy parthon ütöttük az evedzőt. Elő kiugrottunk a büszkével, nyomtuk a fát a vízbe, hátú mög ketten hajtották partnak a farát, míg elkapta a tutajt a víz sodra." A legnagyobb igyekezet mellett is előfordult, különösen gyakorlatlan emberekkel — de még az olajokkal is —, hogy „a limány beszopta a tutajt". Miklós István tutajos így mondta: „Ha limányba jutottunk, fővitt bennünket visszafelé a langó víz . . " Langó víznek a part melletti lassú, lusta vízfolyást nevezik. Ennek ellentéte a gyors folyás a szirtokon, ahol erős a víz sodra. Kanyarban gyakran olyan erővel torkollik meg a víz, hogy örvény, limány képződik és a kanyar után visszafelé folyik a víz. Ez néhol több száz méterre visszasodorta a limányba. került tutajt, hallottam úgy is: „No, viszi főfelé a szent Pétör vize!" Ilyenkor három kormány evezővel hátul hajtották, a tutajt és bizony meg kellett dolgozniuk, amíg kikecmeregtek az élő vízre. Különösen elővigyázatosnak kellett lenniök, ha hídhoz vagy révhez közeledtek. Áradás idején, amikor természetesen nagyobb a víz sodra — a tutajosok úgy mondják: nagy víznél — így is előfordult, hogy hídlábnak szaladt a tutaj. A szétszakadt tutaj szálfáit — kacatnak mondták — halászoktól kért csónakokon szedték össze. Ha a fenyők megsérültek, tehát kárt csináltak, a fakereskedők lefogták kialkudott bérükből. Tudták, hol következik rév és már előre jeleztek, hogy a révész idejében leeressze a kompkötelet. Éjszakára azonban olyan helyen, ahol már közel volt a híd vagy rév, és nem ismerték elég jól a folyót, kikötöttek. Kikötéshez a tutajosok horgasfát, ún. büszkét használtak. Ez kb. másfél méter hosszú, erős, gyertyánfából faragott, rendszerint megvasalt végű karó. Szöges kampóba vagy természetes ágcsonkba akasztották a tutaj kötelét. A tutajon az utolsó tábla végébe két erős tölgyfaszöget, ún. bikaszöget vertek, ezekhez kötötték a kötelet. „A hátújját odahajtottuk a parthon, ahun langó víz vót, a büszkés kiugrott a kötéll a büszkét nekivetötte a fődnek, ránehézködött, csak úgy szántott vele. A tutaj •erántotta, vigyázni köllött, nehogy a vízbe essön. Addig büszkéztük, amíg mög nem állt. Mikó a tutaj lassan mögcsöndesödött, kikötöttük egy partmenti fáhon."* A büszkézés volt a jó tutajos egyik fő próbája, úgy mondják, nem kellett hozzá nagy erő, inkább ügyesség. A büszkét lehajolva, ferdén földbeszúrva kellett tartani, egész testsúllyal ránehezedve. Amikor a büszke egy jó darabon mély barázdát szántott és (i Vö.: Kovács Sándor: A drávai hajósok és talpasok élete. Népünk hagyományaiból. Bp. 1956. 69. 122