A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1958-1959 (Szeged, 1960)

Banner János: Móra Ferenc emlékezete

Ez a mondat azonban csak egy hazája és fajtája kultúrájáért és a maga mesterségéért rajongó szakember legszebb álmát tárja elénk, aki csakhamar jelébred ebből az álomból a rideg valóságra, úgy, ahogy ez minden álmodozóval meg szokott történni. Rádöbben az igazságra, amit nem keresve senkinek a rokonszenvét, ugyanebben a levélben le is írt: ,,. . . a mi jöldünk nagyon gazdag leletekben, a mi népünk hajmeresztőén tudatlan, a mi intelligenciánk elképpesztően indolens. Ez a három mondat összetartozik, s az utolsó kettővel különösen nem mondok újságot. . . Nem illusztrálom tovább. Hanem az elsőt újra állítom. Meg is toldom azzal, hogy a tőlünk nyugatra eső Európában sehol annyi emléket nem rejteget a föld, a népvándorlás idejéből, mint az alföldi medencében, a nemzeteknek ebben a nagy katlanában, ahol ezer éven át tapossa egyik nemzet a másiknak a sarkát. Talán nincs a mai Európának nemzete, amelyik itt érdekelve ne volna, mert valamennyi hagyott itt sírokat, s azokat a mi halmaink, dombjaink mind megőrizték . . . Merem azt állítani, hogy a magyar föld . . . annyi tudományos szenzációt rejteget a méhében és annyi régészeti problémának a kulcsát rejti magában, hogy európai érdeklődés központja lehetne. Csakhogy a magyar Alföld nádasokkal körülvett dombjain, magános halmaiban, régi folyóparti dünéiben évezredek óta megőrzött kincsek kilencvennyolc százaléka úgy megy veszendőbe, hogy a tudomány annak a hírét se hallja. Olyan tékozlás folyik itt, mindnyájunk szemeláttára, amire még ebben a tékozló országban sincs példa." Erősek, kíméletlenek ezek a szavak, de igazak. És akinek igaza van, annak ereje is van ahhoz, hogy cselekedjék. Ezt tette Móra Ferenc is, amikor hatalmas régészeti anyagával nemcsak a tudomány, hanem annak népszerűsítése szolgálatába is állott, sőt — valljuk meg őszintén — ezt tette elsősorban. És éppen ez volt a harmadik mondanivalóm. Móra Ferenc örökszép írásaiban, nemcsak a válogatott kötetben, (Utazás a Földalatti Magyarországon) lépten-nyomon találkozunk hol komoly, hol tréfás, néha csípős formában ásatásaira vonatkozó megjegyzéseivel, hivatkozásaival. Valamennyi, múzeumával együtt a népszerűsítés szolgálatában állott, de sajnos aránylag kis körben és nem is éppen ott, ahova szánva volt, érte el a célját. A „Világ" nem járt a tanyákra és Móra Ferenc munkái nem találták meg az utat a soha meg nem érthető szempontok szerint gyarapított, de gondosan kezelt népkönyvtáraink (Népkönyvtáraink) felé. Talán nem is az útban volt a hiba, hiszen a kiadókat nem lehet azzal vádolni, hogy kis akadályokon ne tudnának átvergődni. De veszedelmes lehetett az az írás, amelyben „a nincstelen paraszt" (Zuginé egykéje) a saját jólismert sorsát nyomtatásba is olvashatta volna. Ezt a sorsot, ezt a nyomort a legnagyobb stílusmüvész ragyogó tolla se tudhatta megszépíteni. És ennek ellenére is volt eredménye a népszerűsítésnek, ha nem is az írásokon keresztül, hanem a falusi, tanyai parasztokkal való állandó érintkezés révén, amit Móra Ferenc egyéniségének vonzó, lenyűgöző ereje magyaráz meg (Előadása a Rotary Klubban). A negyedikre ma már csak néhányan emlékezhetünk. Amikor a szegedi egyetem Móra Ferenc díszdoktorrá avatásával önmagát is megtisztelte, többen szerkesztettük a tudományos munkáját méltató hivatalos beadványt. Olyan sokoldalú embernél, mint Móra Ferenc volt, ez egészen természetes is. A Móra írásaiban sokszor említett jóbarát: Buday Árpád provinciális római régész volt. így a régészeti értékelést nekem kellett megcsinálnom. Életemben nagyobb örömmel semmit sem csináltam. Ügy éreztem, részletet törlesztek vele abból az adósságból, amellyel azért tartozom máig is Móra Ferencnek, mert életem — a sok közül egyik — leg5