A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1958-1959 (Szeged, 1960)

Juhász Antal: Vízimalmok a szegedi Tiszán

és így soha nem égették meg a lisztet. Az a kis korpa, ami a szitálás után bennemaradt a lisztben, véleményük szerint nem ártott a kenyérnek, sőt úgy még jobbízű volt. A szegedi vízimalmok a múlt század végén két pár kővel őröltek, de gyakran előfordult, hogy a Tisza lassú sodra miatt csak az egyik kopár működött. A múzeum malom-modellje egy pár kővel őrlő vízimalmot ábrázol; a másik kopárt a nagykerék ellenkező oldalán kell elképzelnünk. A Tiszánál gyorsabb folyású Marosban a múlt században három kopárral őrlő vízimalom is működött.

39 A Tiszán azonban a harmadik kopárnak áradás idején sem vették volna hasznát. A vízimalmok napi termelőképességére egy Kulinyi Zsigmond által közölt statisztikából következtethetünk. Eszerint az 1890-es években 15 vízimalom 30 járattal 179 q napi termelést ért el. Egy két malomkőpárral működő vízimalom tehát naponta kb. 11 q gabonát tudott megőrölni. A XIX. század végén a szárazmalmok ennél többet termeltek, a szélmalmok viszont kevesebbet. A későbbi időkben hengerszékre átalakított vízimalmok persze nagyobb termelőképességet értek el és finomabbra is őrölték meg a lisztet. Hangsúlyoznunk kell, hogy tudomásunk szerint Szegeden ilyen átalakítás nem történt. A Duna mellékén, ahol a jobb állapotban levő vízimalmokat már a század elején korszerűbb szerkezettel látták el, még a legutóbbi időkben is őröltek vízimalmok. 1951-ben Mohácsnál, Meszesnél, Úszódon, Ordasnál, Pakson, Madocsán és Vácott l-l, Iváncsa-Ráckevén 3 vízimalom őrölt.

40 Az átalakítás után a küves malmokat csak darálásra, főleg paprikadarálásra használták. A Tisza egyik kis mellékfolyóján, a Túron, Túristvándinál működő utolsó vízimalom is 2 hengerszékkel és csak 1 pár darálókővel működik. A vízimolnárok vámért őröltek. A vámot a búzából vették: kétvékás zsákból kb. 2-3 köpöcéycX}

1 Mai mértékegységben: 1 q búzából kb. 8 kg vámot vettek, árpából és kukoricából kevesebbet, kb. 6 kg-ot. A molnároknak ez volt a keresetük. Abban az időben, amikor a molnárok többnyire még csak alkalmazottak voltak a malmon, a jövedelemnek 1/3 része jutott nekik és az ún. malompor. Viszont akkor több volt az őrölnivaló, mert még nem működtek a gőzmalmok. A vízimolnárkodás tehát Szegeden mindig szerény, de biztos megélhetést nyújtott. A vízimolnárok munkája volt még a kő megvágása, amihez küvágó csákányt használtak. A két őrlőkő súrlódási felületén vajatokat, ún. levegőcsatornákat (népiesen: remis v. rémös) vágtak. Ezeket a csatornákat, ahogy a kő kopott, időnként meg kellett újítani. A malomköveket Sárospatak vidékéről hozták tutajokon és helyben maguk a molnárok állították össze. A tetején néhány üregbe szükség esetén ólmot öntöttek, hogy a kő nyomását egyenletessé tegyék. A malomkő rossz, kopott részeit timsóval pótolták. Voltak olyan vízimalmok, amelyekben ketten dolgoztak. Ilyenkor 24 óránként váltották egymást, tudniillik a molnárok az éjszakát is a malmon töltötték. A vasúti híd megépítése óta (1850-es évek) a vízimalmok a híd külábjainál teleltek, mert ott védve voltak az úszó jégtábláktól, és a folyónak ez a szakasza rendszerint nem fagyott be. A vízimolnárság, mint céhen kívül álló, gyökerében népi foglalkozás, összefüggött a régi Szeged sok más népi iparágával. A hajó- és malomépítéssel való kapcsolatára már rámutattunk. A vízimolnársággal fonódott össze a kenyérsütés is, amely a múlt században Szegeden külön háziiparrá fejlődött. Különösen Felsővároson, ahol 39 Palotás László, az említett vízimalom Szabó Kalmár Ferencé volt. 40 Néprajzi Múzeum Etimológiai Adattára, 2692 és 2694 Sólymos Ede gyűjtése. 41 Palotás László. 138