A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1958-1959 (Szeged, 1960)

Juhász Antal: Vízimalmok a szegedi Tiszán

VÍZIMALMOK A SZEGEDI TISZÁN ,,. . . Tápé alatt halkan forog a malom körülötte csönd van, csönd és nyugalom ..." (Juhász Gyula: Vízimalom.} Szeged történeti fejlődésében döntő jelentőségű, hogy a város folyó mellett települt. Az itt letelepült lakosság elsősorban olyan foglalkozásokat választott magának, amilyeneket a kedvező földrajzi helyzet lehetővé tett. A halászat mellett már az Árpádházi királyok korában jelentős méreteket öltött a hajózás és ezzel összefüggően valószínűleg a hajóépítés is. Miután 1222-ben II. András Szegedet országos sótárrá tette, az erdélyi só szállítása révén megnövekedett Szeged vízi forgalma. A hajózást élénkítette a gazdag szegedi polgárok szerémségi borainak szállítása is. A munkamegosztás kialakulása után, amikor már nem maga a termelő őrölte meg kezdetleges kis őrlőkövén a megtermelt gabonát, hanem a gabonaőrlés külön mesterséggé vált, e mesterség munkaeszközeit a folyóvíz energiájának felhasználására építették. Szegeden a ló erejét hasznosító szárazmalmokon kívül a Tisza vízierejének kihasználása volt a legcélszerűbb eljárás, amit évszázadokkal ezelőtt, az akkori őrlési technika mellett alkalmazhattak. A Tiszán és a Maroson sok fát is szállítottak az erdélyi és máramarosi tölgy- és fenyőerdőkből, ami kiváló nyersanyag volt a vízimalomépítéshez. így válhatott a vízimalomépítés Szeged népének egyik hagyományos iparává. Az első szegedi vízimalom megjelenésének időpontját ma már nagyon nehéz kideríteni. Annyi azonban bizonyos, hogy a molnárság régi foglalkozás lehetett, mert az 1522. évi egyházi tizedlajstromban 7 „Mónár" nevű adózóra bukkanunk.

1 Ebből persze nem következik, hogy az 1500-as évek elején csak 7 molnár volt a városban, hiszen a családnevek nem mindig a foglalkozás emlékét őrizték meg. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy abban az időben még elterjedt lehetett a gabona házi őrlése is. A török uralom általában visszavetette a régi mesterségek fejlődését. A lakosság egy része elmenekült, vagy a környékbeli erdőkben, nádasokban bujdosott, így a szükséglet csökkent, bár az ittlakók élelmezéséhez továbbra is szükség volt néhány malom működésére. Az 1550-es török defter szerint Szegeden 24 kerék után adóztak, és a kincstár malomjövedelme 1200 akcsera rúgott.

2 Sajnos, nem tudjuk, mennyi volt ezek közül a vízi- és szárazmalom. A vízimalomépítés és a vízimolnárság a hódoltság után vehetett nagyobb lendületet, amikor az elmenekült lakosság visszatért, és megkezdte * Részlet szerzőnek egy nagyobb dolgozatából. 1 Reizner János: Szeged története, 1900. IV. Oklevéltár LXI. 2 Magyarországi török kincstári defterek. Bp. 1886. Vö. Reizner im. III. 479. 127