A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1958-1959 (Szeged, 1960)

Madácsy László: „Nemzetgyalázás” címen emelt vád Móra Ferenc ellen

Az erzsébetvárosi bombamerénylők kézrekeritésére hiába tűztek ki hatalmas öszszegü pályadijat, senki sem vezetett nyomukra. Pedig nem valószinü, hogy az Isten tüzes szekerén az égbe ragadta volna őket, s az, hogy visszasüllyedtek volna a pokolba, amely kiköpte őket magából. Hát hova lettek. Nincs megmondhatója. Se kormánynak, se csendőrségnek, se semmiféle hivatalos hatalomnak nincs róla fogalma." „Az ösztönünk azt súgja, hogy a tegnapi bombamerénylet kitervelőivel is a kurzus magyar titkainak száma fog szaporodni." „Mernék fogadni egy kézigránátba, mint mindennapos forgalmi czikkbe" stb. „A bombaszakmát az u. n. nemzeti megújhodás teremtette." „Ez az, mi a magyar politikai gyilkosságoknak és merényleteknek valami különös, nemzeti zamatot ád." „A kormány . . . Igaz, hogy nem akasztja fel a bombával dolgozó fajvédőket, de felháborodott szavakkal illeti őket." „Időnkint hangot kell adni egy-egy bomba robbanással, egyrészt azért, hogy a kormány azt ne higyje, hogy a hatalom az ő kezében van, másrészt, hogy igazuk legyen a hatalom névleges birtokosainak, amikor kijelentik, hogy sehol Európában olyan jogrend nincs, mint nálunk." Móra Ferenc megmentéséért barátai, de különösen dr. Lambrecht Kálmán paleontológus, később pécsi egyetemi tanár és dr. Szalay József, a szegedi literátus kapitány, mindent elkövetnek. Csak egy baj van. Ahogy Lambrechtíiek Mórához intézett leveleiből kitűnik, Móra igazsága tudatában a maga érdekében egy lépést sem hajlandó tenni. Lambrecht, aki már eljárt Móra ügyében Nagy Emil-nél is, az akkori igazságügyminiszternél, valósággal könyörög Mórának, hogy adja be kegyelmi kérvényét, és tegye „lehetővé a pertörlés elrendelését". Lambrechtnek a legnyomósabb érve a szegedi kultúrpalota, hol Móra vezetése nélkül évtizedek munkája dőlne romba. Igyekszik meggyőzni Mórát, hogy nem Canossa-járásról van szó; szerinte az igazságügyminiszter, aki maga is újságíró, biztosabban, jobban respektálja Móra írói és újságírói múltját, „mint egynémely, esetleg ébredő birák". Még Pethő Sándort, a Magyarság akkori főszerkesztőjét is bevonja mentő akciójába, akinek esetleges közbenjárását „minden baloldali ellenzéki közbelépésnél eredményesebbnek" látja. (Vö. Lambrecht töredékes levele [dátum nélkül] kb. 1923. július végéről.) Ügy látszik, közben Mórát „Szalay Jóská"-nak sikerült végleg meggyőzni, és ahogy Lambrechthez írott leveléből kitűnik, 1923. VIII. 30-án pertörlés iránti kérvényét a szegedi ügyészségen beadta. „Szokatlan műfaj" volt néki, „rég volt olyan verejtékes" órája, „mint mikor ezt papírra vetette". A levélből megtudjuk még, hogy Somogyi Szilveszter, akkori polgármester, a saját hatáskörében jóindulattal kezelte az ügyet, de az is, hogy a „Szeged" akkori felelős szerkesztője a sajtóperben nem viselkedett egészen becsületesen Mórával szemben. A kegyelmi kérvény hangján csakugyan érzik, hogy ez volt élete legkeservesebb írása, de mindvégig méltó maradt benne önmagához. (Szeged, 1923. VIII. 31.) Lambrechtnek 1923. IX. 5-én Mórához írt leveléből kitűnik, hogy őt magát is izgatja a kérvény felterjesztésének késedelme, bár „lényegesen más stádiumban" volt már „mint a Nagy féle beszélgetés előtt". 1923. X. 19-én végre Lambrecht megírhatta Mórának, hogy Nagy Emil „bagatelnek jelezte az egész ügyet és megígérte, hogy hétfőn, 21-én magához hivatja a referenst és elrendeli a pertörlést". Mondanunk sem kell, hogy Mórát nem félemlítette meg a vád alá helyezés kálváriája. Megmaradt „destruktív" konstruktívnak, megmaradt az elnyomott magyar nép szószólójának és vigasztalójának. Madácsy László il