A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1957 (Szeged, 1957)
Bökönyi Sándor: A lebői 1956-os ásatás gerinces faunája
megállapította, hogy itt egy az összes ma élő Equidától eltérő új fajról van szó. 54 Később Stehlin és Graziosi egy alapvető tanulmányban vizsgálták meg a faj jellemvonásait, rendszertani helyzetét, valamint déb, közép- és nyugat-európai előfordulásait. 55 Ebben megállapították, hogy az Equus hydruntinus egy déli jellegű, erősen steppel Equida, mely fograjzolata alapján a szamaraikhoz, végtagcsontjai karcsúsága alapján pedig a félszamarakhoz áll közel. 50 Stehlin és Graziosi számos pleisztocén lelőhelyről kimutatták, köztük olyanokról is, melyekről előző szerzők más neveken írták le a faj csontjait. A két szerző szerint ez a szamár a pleisztocén elején (de talán már a pliocén végén) élt ós jégkorszak végén halt ki, valószínűleg a Würm I-ben; nem tartják valószínűnek, hogy a solutréen- vagy a magdalénienig fennmaradt volna. Velük szemben V. I. Gromova, aki a kelet-európai és délnyugatázsiai hydruntinus-leleteket dolgozta fel, nagy valószínűséggel az azilienből (Szürenj II. barlang) is kimutatta. Hazánkban több pleisztocén lelőhelyen szintén előfordult. 57 A hódmezővásárhely—foodzásparti lelet megcáfolta a faj Würm-beli kihalását feltételező eddigi véleményeket és bebizonyította, hogy ez az érdekes szamár a neolitikum elején még élt. A lebői két szamárcsont, melyek minden valószínűség szerint Equus hydruntinusból származnak, csak megerősítik a faj neolitbeli továbbélésére vonatkozó véleményünket. Vaddisznó — Sus scrofa fer. L. A vaddisznó az őstulok után a telep második legyakoribb vadállata. 58 E két faj uralkodó szerepe a lelőhely vadállatai között minden valószínűség szerint annak tulajdonítható, . hogy mindkettő egy-egy háziállat domesztikációjához szolgált alapanyagul. (Hogy ilyen házasítás mindkét faj esetében folyhatott a telepen, bizonyítják azok a csontok, melyek méreteikben a házi- és a vad formák között állnak.) Az őskori vaddisznók a maiaknál jóval nagyobbak voltak, 59 de a nagyságbeli különbségeken kívül bizonyos koponyaalkati vonásokban is eltérnek a maiaktól. 60 A nagyságbeli eltérések oka főként az eltérő életkörülményekben keresendő. 61 A magyarországi vaddisznók .mindig a legnagyobbak közé tartoztak; innen írta le pl. Thomas a mai európai vaddisznók legnagyobbtesltű alfaját, a Sus attilae-t. 62 A lebői vaddisznók is — mint azt az alábbi méreteik is igazolják — ha nem is tartoznak az őskor legnagyobb vaddisznóihoz, az átlagnál többnyire jóval nagyobbak. 54 E. Regalia: Sull'Equus (Asinus) hydruntinus Regalia della grotta di Romanelli (Castro. Lecce). Arch, per l'Antrop. e l'Etn. 37(1907). 55 H. G. Stehlin e P. Graziosi: op. cit. 56 Az Equus hydruntinusnak a Hyppotigris subgenus tagjaitól (zebrák) a fogazati jellemvonások alapján való elválasztását a hódmezővásárhely—bodzásparti lelet kapcsán magunk dolgoztuk ki (op. cit. p. 14.) 57 D. Jánossy: Neueres Vorkommen seltener Säugetiere (Sicista, Apodemus, Asinus) aus dem ungarnländischen Spätpleistozän. Földt. Közl. 83(1953). p. 419—436.: S. Bökönyi: op. cit. p. 18, 19. 58 A vad- és házisertéscsontokat elsősorban nagyságuk alapján választottuk szét. 59 A. Pira: Studien zur Geschichte der Schweinerassen, insbesondere derjenigen Schwedens. Zool. Jahrb. Suppl. X(1909) p. 273. 60 A. Pira: op. cit. p. 281. 61 H. — В. Oloff: Zur Biologie und Ökologie des Wildschweines. Beitr. z. Tierkunde u. Tierzucht. 2(1951) p. 53. 62 Hankó В.: Attila disznaja és a magyar vaddisznók. (Sus scrofa Attiláé (Thomas) és Sus scrofa hungaricus n. subsp.) Debr. Szemle. 1948. 70
