A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1957 (Szeged, 1957)

Szelesi Zoltán: Adatok Szeged XIX. századi képzőművészetéhez

A XVIII. századi barokk egyházművészet a ferences-templomon kívül, gazdagon van képviselve, a helyi görögkeleti szerb templom (épült: 1743—1745 között), és a felsővárosi minorita-templomban (épült: 1747—1767 között), melyeknek külső és belső díszei, faragványai, képző- és iparművészeti értékei, részben szegedi mesterek, illetve itt élő szerzetesek nevéhez fűződik. A papi megrendelők és földbirtokosok mellett a XVIII. század végétől, a helybeli módosabb polgárság is egyre fokozottabban igényt tart arcképfestőkre. A pénzes hajósgazdák és gazdag kereskedők, az erre vetődött vándorfestőkkel, de nagyobbrészt fővárosi művészekkel készíttettek magukról és családtagjaikról portrékat. Ebből az időből való, a nyelvművelés itteni kiválóságának, Dugonics Andrásnak és fivérének. Szeged egykori polgármesterének, Dugonics Ádámnak- arcképei, melyeket az »Etelka« szerzőjének nevét viselő helyi társaság, a budai Mértz Jánossal festetett meg 1792-ben. Mindkét mű a Móra Ferenc Múzeum tulajdona. A XIX. századhoz érve ahhoz a korhoz jutottunk el, amely nemcsak a kulturális hagyományok gazdagságával, de az egyre erőteljesebben kibontakozó helyi művészet nemzeti jellegével is felülmúlja az elmúlt évszázadokat. Mindez természetesen a történelem gazdasági és társadalmi tényezőinek alakulásával, fejlődésével függ össze. A nemzeti függetlenség gondolatának hajnalán az új eszméktől áthatott, honi kultúrát szomjazó helyi polgárság örömmel vette, a Nyelvművelő Társaság itteni megszületését és a magyar nyelvnek Szegeden való hivatalossá tételét (1791). Grünn Orbán 1801-ben meginduló helyi nyomdája, a város és környékének kulturális életét nagyban előmozdította. A XIX. század első éveire eső egészségi-, oktatási és közigazgatási intézmények létesítése, melyek az új városháza, gimnázium és kórház felépítésével realizálódtak^ Szeged gazdasági életének fellendülését tükrözik. Szeged szépítése, csinosítása, kaszinók (Szeged-Belvárosi Kaszinó, 1829) és olvasóegyletek alakítása fontos feladattá vált. A nemzeti öntudat kibontakozása idején a reformküzdelmekből más vidéki városokkal szemben, Szeged tevékenyen kivette részét. Az 1839-ben itt járt Széchenyi Tisza-szabályozással kapcsolatos tervét helyesléssel fogadták. A belterjes mezőgazdaság fejlődésével egyidejűleg, a helyi gyáripar és kereskedelem is nagyban fellendült. Hozzájárult ehhez a Szegedi Védegylet és a Csongrádi Takarékpénztár 1845-ben való megalapítása és a tiszai-gőzhaj ózás beindítása (1848). A Dugonics nyomán bimbózó helyi irodalom korábbi kibontakozása mellett, a század első felében a szegedi képzőművészet magja is csírázásnak indult. A helyi polgárság anyagi megerősödésével, egyre több festő telepedett le Szegeden. A biztatóan jelentkező műpártolás itteni vezető-családainak (Vedres-, Korda-, Kováts-, Zsótér-, Enyedi- és Kárász műgyűjtő famíliákat kell kiemelnünk a XIX. század folyamán)

14 képzőművészeti szükséglete — a külföldi és hazai mesterek alkotásainak gyűjtésén kívül — eleinte főleg portrékra szorítkozott. Ennek helyi kielégítői közé tartozott: Bloch Gyula,

15 Dombi 14 Irodalom: Kisteleki Ede: Enyedi Lukács műkincsei. — SzH 1901. 78. sz.; Enyedi gyűjtemény. — Művészet, 1903. 50—56.; t. j.: Szegedi műgyűjtő-családok. Dm 1942. 225. sz. 15 Irodalom: Tardos-Taussig Ármin: Szeged művészete. — SzH 1910. 120. sz.; Bálint Sándor: Az építőművészeti klasszicizmus és romantika szegedi korszaka. Tiszatáj, 1956. 276. 184