A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1957 (Szeged, 1957)

Bálint Sándor: Rókus

is: Rókus város jól csinálja, akolba jár papja, nyája. A mondóka azonban másra is céloz. Éspedig arra, hogy elsősorban Rókus gondoskodott a folyton fejlődő, népesedő, katonai helyőrséggel is rendelkező város húsfogyasztásáról. Északnyugati része, a mai Szatymaz utca környéke régi térképeken Juhászváros néven is szerepel, ami a fehértói juhászok egykori téli szálláshelyeire,, karámjaira utal. Ezzel függ össze, hogy a piacon sátor alatt élő juhhúsárusok, népiesen juhvágók, cincárok, juhcincárok túlnyomórészben rókusiak voltak. Ez magyarázza meg továbbá azt is, hogy a szegedi szűcsök, tímárok, bocskorosok túlnyomó része Rókuson, illetőleg a szomszédos Felsővároson élt. A birkatartásnál is jelentősebb volt azonban a rókusi disznóhízlalás. A XVIII. század végén a városrésznek Kukoricaváros neve is előfordul, ami virágzó kukoricatermelésre utal. Nyilván Szegeden is, mint az ország egyéb helyein eleinte ingyenes földek kiosztásával buzdították a szegényebb néprétegeket a kukorica fokozottabb termelésére. Ezért illették azután a rókusiakat a kukoricapolgár, a rókusi papot a kukoricapap, a rókusi fiatalságot pedig a kukoricagyerök tréfás megtiszteltetéssel. A kukoricatermelés a disznóhízlalásnak, mint szabad népi iparágnak kibontakozásához, disznóhízlaló aklok építéséhez vezetett, így tehát a csúfolódó versike mindenképpen találó. A rókusi disznóvágók nemcsak a város ellátásáról gondoskodtak, hanem szalonnát, zsírt Pestre, továbbá nyugat felé is szállítanak az egész XIX. század folyamán, főleg amikor a vasúti közlekedés jelentőssé válik. Érthető az is, hogy Rókus a méltán nagyhírűvé vált szegedi szalámiipar bölcsője. A szegedi szalámigyártás a hatvanas években bontakozik ki, amikor a húsárak hanyatlása arra ösztönzött néhány rókusi disznóvágót, hentest, — Lippay, Szemmári, Kiss György az úttörők —, hogy a disznóhúst szalámivá, régiesen olasz kolbásszá dolgozzák fel. Olasz szakmunkásokat is szerződtettek. A rókusi hentesek talán lombardiai katonáskodásuk alatt ismerkedtek meg a szalámival. Az első időkben fokhagymás és majoránnás szalámit is készítettek. A szakmát később Czinner Testvérek, de különösen Pick Márk vállalkozói szelleme világmárkává emelte. Az ő első gyáraik is Rókuson voltak. Rókus kukoricatermelésével függ össze a kácsavágó mesterség is. A kácsavágók máig olyan, leginkább rókusi kofaasszonyok, akik frissen föltisztított és darabokra vágott, olykor tömött aprójószágot árulnak a piacon. Az ipar kifejlődése nem véletlenül kapcsolódik Rókushoz, ahol 1879 előtt hatalmas vízállások, kácsafészkek, páskomok (=zöld legelők) voltak, alkalmasak az aprójószág nevelésére. Az már a hagyományok erejére jellemző, hogy az aprójószág exportjára alakult hűtőház is az első világháború után Rókuson létesült. A birka, de főleg a disznó feldolgozásával visszamaradt hulladékok rendszeres felhasználásából születik meg a rókusi szappanfőzés, amely szegedi szappan néven a múlt században országos hírre jut, még az egykorú gyógyszerkönyvekbe is belekerül. A szappanfőzés a Fehértó partjain söprött sziksóval történt, amelyet alkalmas lúggá a szintén leginkább Rókuson élő lúgöntők dolgoztak fel. Ezek a lúgöntők birkafaggyúból gyertyát is készítettek. Vásárokra is eljártak, ahol a gazdasszony oknak hordóból mérték ki a háziszappan főzéséhez szükséges lúgot. Ma már hírmondójuk sincsen. Rókus az árvíz előtti éppen vízjárta jellegénél fogva, több kisebb egységre tagolódott. Ezek a következők: Franciahögy (—a Csongrádi sugárút mentén,