Seres István: Karikással a szabadságért. Rózsa Sándor és betyárserege 1848-ban (Békéscsaba, 2012)

Az alvidéki táborban - A szabadcsapat Versecre érkezése - A szegedi nemzetőrök és a Rózsa-lovasok elégedetlenkedése a táborban

„Rózsa Sándorék Verseczen, épen, mint a honvédek, a »Concordia« című vendéglőben étkeztek, de a puszták marcona fiai ott mindig külön asztalnál foglaltak helyet. Az asztalfőn mindig Sándor bácsi ült (így titulálták Rózsa Sándort), s addig, míg ő helyet nem foglalt, nem ült le senki.

Egy vacsora alkalmával, midőn már a pohár sűrűbben járta, egyik cimbora elkezdettfennhangon panaszkodni afölött, hogy az a sok szarvasmarha, juh s egyéb, amit ők az ellenséges falvakból életük veszélyeztetésével táborunkba behajtottak, nem az övék, sőt még azokat nem is ö közöttük osztják meg, hanem azokból ők is csak annyit kapnak, mint azok a cserepárok, akik csak nézték, hogy ők miként izzadnak.

Rózsa Sándor, aki, különösen társaságban csendes beszédű s inkább hallgatni szerető komoly ember volt, egy ideig csak hallgatta a kifaka- dásokat, de végre megsokallva azokat, odaszólott az illetőhöz: »Pista, csendesen, mások is vannak itt, nemcsak te«. De Pista csak tovább beszélt. Egyszer aztán Rózsa Sándor ráncba szedi a szemöldökét, anélkül, hogy csak egy árva szót is szólna, feláll az asztalfőről, odamegy a panaszkodóhoz s azt úgy képen teremti, hogy az egész szoba visszhangzott a csattanástól. Ekkor aztán a következő szavakat intézte hozzá: »Még te beszélsz, te, aki egy karámot sem ugrattál át, s aki egész életedben csak malacnyivasztó voltál«. S ezen szavak után azzal a komolysággal, amellyel felállott, újra visszaült az asztalfőhöz. Pista nagyot nézett erre a nem várt incidensre s az asztalra könyökölve, egy darabig hallgatott, aztán könnybe lábalt szemekkel felsóhajtott s így szólott gazdájához: »hát ezt érdemeltem én Sándor bácsitól, hogy engem ma- lacnyivasztónak nevezzení No, de sebaj, majd megmutatom még én, hogy ki vagyok«.”233

Hegyesi véleménye szerint Rózsa ugyan hajlandó lett volna megjavulni, de „bicskás legényei nem tudták feledni régi foglalkozásukat”.

Az alvidéki táborban