Szabó Ferenc szerk.: Banner János emlékezete (Békéscsaba – Szeged, 1989)
Emlékülés Békés, 1988. március 1. - Néhány — talán fontos — apróság Banner Jánosról (Makkay János)
a Szovjetunióban járt, de hazánkba csak 1955-ben látogatott el. Ekkor — bizonyára kegyes jóvátételként az 1949-es betiltásért — az Akadémia rendezett egy nemzetközi tanácskozást, amelyen a program szerint három külföldi résztvevő (J. Böhm Csehszlovákiából, D. P. Dimitrov Bulgáriából és W. Unverzagt Berlinből) is tartott előadást. Tudjuk azonban, hogy részt vett és elő is adott még P. P. Jefimenko (Szovjetunió), D. Popescu (Románia) és M. I. Artamonov (Szovjetunió), sőt maga Childe is. 23 Csak összehasonlításul: Zürichben 244, Madridban körülbelül 500, Hamburgban 728, Rómában 880, Prágában 1700 résztvevő volt. Összefoglalva: nem Banner Jánoson múlt, hogy az ő személyes kapcsolataiban kiválóan prosperáló nemzetközi együttműködést a háború és a személyi kultusz éveiben nem lehetett még jobban és eredményesebben felhasználni a tudomány és az ország javára. Van némi személyes emlékem is ezekből az évekből. Az egyik az, hogy 1955. október 3—6 között még mint egyetemi hallgató részt vehettem a pótkongresszuson, és láthattam Childe-ot is, nevezetes piros színű ingében. A másik az 1949-es nemzetközi találkozáshoz tervezett kirándulásokkal kapcsolatos. A terv az volt, hogy a résztvevőknek bemutatnak magyarországi lelőhelyeket is (1876-ban Tószegre és Hatvanba vitték el a vendégeket), és ezt egy-egy bemutató ásatással kötik össze. Maga Banner is végzett két ilyen „előfeltárást", az egyiket a hódmezővásárhelyi Bodzásparton. Elnöki jóváhagyásával Fettich Nándor és Párducz Mihály Szabolcsba utaztak. A megye nyugati sarkában egy tiszalöki cipészmester, Rohács József akkoriban sajátos kutatóárkaival — a Rohács-árokkal — Tiszaeszlár és Tiszalök környékén szó szerint honfoglalás kori temetők tucatját találta meg. Az egyik az eszlári Bashalom tetején, a másik kissé távolabb, egy egészen alacsony homokhalmon volt. Huszonhárom sírját még 1945 augusztusában ásta ki Kiss Lajos, Hódmezővásárhely néprajztudósa (aki akkor még a nyíregyházi múzeum mindenese volt), és most arról volt szó, hátha maradt még egy igazi honfoglalás kori sír, amit be lehetne mutatni a vendégeknek. Igen, hátramaradt egy csontváz, amelyet Fettich és Párducz hamarosan megtaláltak, és az első csont előbukkanása után, helyét pontosan térképezve, gyorsan vissza is temettek. Majd 1949-ben! — 1958-ban, amikor Dienes István kedves barátom magával vitt bashalmi ásatásaira, elhatározta, hogy megkeresi ezt a 24. számú sírt (maga az ásatás a II. temetőben, a nagyon gazdag, de részben kirabolt síroknál folyt). A térkép kiválónak bizonyult, és szinte percek alatt megtaláltuk az egyszer már majdnem „feltámasztott" csontvázat. Ott feküdt előttünk a szemerkélő őszi esőben, alig fél méter mélyen a nedves homokban a legárvább, honfoglalás kori vagy Árpád-kori sír, amelyet valaha is láttam: egyetlen aprócska bronzgombbal a hasánál. 24 Azt hiszem, akkor mindketten örültünk annak, hogy a kongresszus mégis elmaradt, mert különben néhányszáz régész alighanem szomorú benyomásokat vitt volna haza a hajdan egész Európát fenyegető kalandozó ősök itthoni sorsáról és túlvilági útjáról. Azután rájöttem arra, hogy ez a 24. sír valójában nem mutatott sokkal rosszabb képet annál, mint amilyen a háborútól megviselt Magyarország volt.
