Szabó Ferenc szerk.: Banner János emlékezete (Békéscsaba – Szeged, 1989)

Emlékülés Békés, 1988. március 1. - Néhány — talán fontos — apróság Banner Jánosról (Makkay János)

Nekrológokban, visszaemlékezésekben és életrajzokban, továbbá egy-egy korszakkal foglalkozó kisebb-nagyobb írásaiban (amelyek többsége Békés megyéhez kapcsolódik) 1930-tól kezdve rendszeresen írt elődökről, korán eltávozott pályatársakról, régészekről, történészekről és vidéki polihisztorokról egyaránt. Ott vannak közöttük Krecsmarik Endre Szarvasról, Márton Lajos és Buday Árpád, Herman Ottó és Tompa Ferenc, Gubitza Kálmán és Cs. Sebestyén Károly, Rómer Flóris, Móra Ferenc, természetesen Posta Béla, de szintúgy Jósa András, a nyírségi csodadoktor és múzeumalapító, Reizner János és Tömörkény István, Bella Lajos és Létay Balázs (az első világháború hősi halottja), vagy Érdy János, a Nemzeti Múzeum egyik legelső őre (és a sornak ezzel még nincs is vége!). Ismerteti olyan fontos dolgok hátterét is, mint a legelső magyarországi őskőkori lelet körülményei. E tanulmányának a címe sokat elárul a nyolcadik évtizedébe hajló Banner kissé romantikus, de mindig hiteles és tényszerű írásmódjáról: Párbaj a negyedkori ember silex lándzsájával* (mivelhogy Herman Ottó valóban szinte vérre menő küzdelmet folytatott a neki hinni nem akaró és csökönyös külföldi kutatókkal). Banner János volt az egyetlen tudósunk, aki 1971-ig ismert minden, e századi régészt és muzeológust a hazában, és még módjában volt találkozni a múlt századi nagy generáció utolsó képviselőivel (így Hampel Józseffel), vagy legalább hírt hallani felőlük és róluk. így ő volt az egyetlen hiteles tanú és összekötő kapocs a 19. és a 20. század kutatása között, és ezért jóvá nem tehető, hogy ezt a könyvét nem írta meg. Rajta kívül csak a nála néhány évvel korábban indult Roska Márton (1880—1961) lehetett volna egy ilyen kapocs. Ő nem követte az egyetemet Szegedre, hanem Kolozsvárt maradt, és csak 1940 után lett professzor Debrecenben, és később Banner helyén Szegeden. Debrecenben Sőregi János említette az ötvenes években, hogy a két Pósta-tanítvány nem volt egymással meleg, baráti viszonyban. Mikor azonban Roska Marci bácsi 1949-ben egy hirtelen őszinte nyilatkozata miatt kikerült az egyetemről és csaknem jövedelem nélkül maradt, Banner is támogatta havonta néhány forinttal (egy alkalommal én vittem el küldeményét a Nemzeti Múzeum elé). Banner életpályájának méltatásaiból tudjuk, hogy az első világháború és a Tanácsköztársaság bukása után alighanem el kellett hagynia Jászberényt. Az ok aligha az volt, hogy nyíltan a vörösökhöz állott volna. Inkább azt sejtjük, hogy gondos múzeumőrhöz méltóan begyűjtött sokféle forradalmi dokumentumot is. Bármilyen kellemetlen lehetett ez egyénileg, mégis jóra fordult, hiszen 1924-től arra a tanszékre került, amely Posta Béla örökségét folytatta. Itt bontakozott ki Banner igazi kutatói pályája, amelynek meghatározója (az egyetemi oktatással és a tudományos művek kiadásával tökéletes egységben) az ásatás volt. Ez Banner életművének második fontos része. A régészet az ásó tudománya (nem sikerült kinyomoznom, kitől és mely korból származik a kiváló tétel). Mégis, a múlt században és e század első évtizedeiben — egy-két kivétel ellenére, mint például Márton Lajos vagy Jósa András — elfogadottá vált, hogy akkor is régész valaki, ha csak minden szökőévben végez egy kis feltárást. Akár így vélekedett Hampel József, akár