Szabó Ferenc szerk.: Banner János emlékezete (Békéscsaba – Szeged, 1989)

Emlékülés Békés, 1988. március 1. - Néhány — talán fontos — apróság Banner Jánosról (Makkay János)

valóban erősen érdeklődött az itáliai vaskor ásatásai iránt.

4 Aztán az évek múltával rájöttem, hogy ha valamilyen, második világháború utáni divatos munkát használt volna, amilyen bizonyára akadt a lassan gyarapodó, bár hozzánk akkoriban csak elvétve elkerülő európai könyvtermésben, egy vagy két évtized múlva éppen olyan avíttnak számított volna. Ő egy másik utat választott: egy régebbi, alapos könyv segítségével azt mutatta — és remélem — tanította meg, hogyan kell egy régésznek egy korszakot körüljárnia, leírnia, részleteznie. Olyan módszereket sulykolt tehát belénk, amelyek nem avulnak és akár ma is használhatók. Professzorunk, aki sok mindenben — már csak kora miatt is — hagyományőrző volt, nem ellenezte, sőt nem vette még rossz néven sem a „mozgalmi munkát", bár ő maga nemcsak némi mellőzésben részesült a személyi kultusz éveiben, hanem még egyik-másik diákja részéről is komoly sértéseket kellett lenyelnie. Fölöttünk járó hallgatók beszéltek arról, hogy egyikük, B.r I. állítólag letegezte őt (őt, aki még úgy tanulta, hogy a legnagyobb melegben sem illik keménygallér nélkül megjelenni valahol). Évekkel később tanúja voltam annak a Nemzeti Múzeumban, amikor harmadik és egyben utolsó bizottsági ítélőszék elé került az említett férfiú szakdolgozata (ha jól emlékszem, talán a Dunántúl — vagy az Alföld? — őstörténete címmel). Lehetett látni Banner arcán, milyen viharok dúlnak belsejében, amikor elfogadta a fércmüvet csak azért, hogy ne tegye tönkre valakinek talán az egész életét, meg amint zárószavában mondotta a jelöltnek, „azért, hogy többet ne kelljen veled találkoznom!" (Az illető azóta régen eltűnt — önhibájából — a múzeumoknak még a környékéről is.) így tehát, akár a szemináriumi beszámolók dolgozatain, akár Itália vaskorának képtábláin keresztül nemcsak a „régimódi" fegyelmet tartotta fenn, hanem megismertette hallgatóival a tudományos kutatás és a múzeumi munka olyan módszereit is, amelyek függetlenek társadalmi rendszerektől és politikai nézetektől. Egy kis sziget volt ezekben az években az Ősrégészeti Intézet, nem volt elzárva a nagyvilágtól, de a tudomány iránti érdeklődésnek rangja és lehetősége volt. A helyzetet talán azzal lehetne legjobban jellemezni, hogy amikor felsőbb éves hallgatók egyike-másika Sztálin valamelyik, véletlenszerű mondatát elemeztette velünk egy-két óra hosszat, ehhez a színhely bizony nem lehetett az Ősrégészeti Intézet, legfeljebb valamelyik társszeminárium. Banner egyébként mint igazi gyakorlati ember, nem a nyilatkozatokat és a szájalást tartotta fontosnak, hanem tényleg a munkát, lett légyen az bármilyen apróság. Véleményét azonban nem igen rejtette véka alá, még akkor sem, amikor magas rangú hivatalnokokkal csatázott, sőt talán nem is volt teljesen biztos az igazában. Nagyon jól emlékszem a Nemzeti Múzeum dísztermében 1955 vagy 1956 nyarán tartott ülésre, amikor először került szóba a múzeumok tanácsosítása, és a tervet a miniszterhelyettes terjesztette elő. Banner János filippikájában sorra-rendre cáfolta a nagyszerű tervek lehetőségeit (ma már tudjuk hogy érveinek többségével nem volt igaza). Az egyik éppen Békéscsabára vonatkozott, jelesen az volt, hogy a tanácsok nem lesznek igazi gazdái a régészetnek,