Szabó Ferenc szerk.: Banner János emlékezete (Békéscsaba – Szeged, 1989)

Emlékülés Békés, 1988. március 1. - Néhány — talán fontos — apróság Banner Jánosról (Makkay János)

Néhány — talán fontos — apróság Banner Jánosról MAKK A Y JÁNOS Először 1952 szeptemberének első vagy második napján találkoztam a professzor úrral, egyetemi tanulmányaim legelső előadásán, amelyet ő tartott. Akkor már kissé nehezülő, döcögős léptekkel nyitott be a terembe, csaknem kopaszra nyírt hajjal. Azzal kezdte, hogy egy levéllel átküldött a Nemzeti Múzeumba: vidd el, fiam — mondotta — és add át Párducz Miskának! Életemben másodszor jártam ekkor a múzeum földszinti folyosóján, és végül megtalálva Nellikét (akkoriban még majdnem mindenki tudta, hogy ő Mágócsy Dietz Kornélia), Párducz Miska után érdeklődtem. — Bizonyára Párducz Mihály igazgató urat keresi, hangsúlyozta Nellike különösen a rangot, de vele nem tud most beszélni, mert „az avar korpusz szerkesztőségi ülésén van" (az első kötete 1975-ben jelent meg). Átvette tehát a levelet, én pedig visszaballagtam a Trefort utcai tanszékre. Banner János professzori szobája talán két évig volt a második emeleti oldalfolyosó végén egy szűk és sötét lyuk, amely hajdan, az épület fénykorában (amikor iskola volt), legfeljebb a pedellus vagy a takarító ideiglenes tartózkodási helye lehetett. Szemben, az Ősrégészeti Intézetben kaptuk meg heti két órában a Bevezetést az őskori régészetbe, meg abba is, hogy egyetemi polgárként hogyan szükséges viselkedni. Nem tudni, milyen tapasztalatai lehettek korábbi évekből, de megkért arra is, hogy a régi, még nyilván múlt századi padokba ne véssük be a nevünket, ne szereljük le róluk a szép réz fogantyúkat. (Két kollégánk, S. F. és N. G. — az egyik régóta külföldön, a másik régóta a temetőben — nem hallgatta meg az intelmet. A következő Banner-óra után viszont elég sürgősen úgy döntöttek, hogy egy másik intézetben egy rokon, de Banner János szívének éppen olyan kedves tudományhoz pártolnak át.) Akkoriban csodálkoztam egy darabig azon, hogy professzorunk miért is vigyázott annyira ezekre a világosbarna színűre festett egyszerű padokra. Csak most, e sorok írása közben rémlik föl, hogy mennyire hasonlítanak — ha egyáltalában megvannak még valahol — a kolozsvári Nemzeti Múzeum kiállításán és irodái-