Szabó Ferenc szerk.: Banner János emlékezete (Békéscsaba – Szeged, 1989)

Banner János két tanulmánya - Tárcsái halászok közt (Sajtó alá rendezte: Szilágyi Miklós)

s oda adja az igénylőnek. De hát ez se történik minden szó nélkül. Meg van hozzá a kísérő zene is: — Tedd be János, ez olyan bagó, hogy még a harmadnapos bút is leveszi az ember szívirűl. — Nohát most már pipálhatunk — mondja Mihály bácsi — mert lement a dohány ára! — Le-e? — kérdik csodálkozva, szinte egyszerre. — Le hát a pudliba — folytatja meggyőződéssel, s e tréfán jóízűn nevetnek valamennyien. — Na László — vág közbe a másik — én még csak a második pipadohányt szívom. — Az a csuda, hogy nincs még kendnek selyemből a kapcája — hangzik a válasz. De azért közben mindenkinek jár a keze, s ha készen van a feszítés, tisztítás, újra elhelyezkednek a vetésre. És ez így megy napestig. Igaz, hogy néha-néha egy kis változatosság is kerül a dologba, de ez inkább csak bosszúságot jelent. Néha megtörténik, hogy alig indul el az új tanya, alig húznak a kötéllel egy kis ideig, máris vissza kell evezni, hogy kiszabadítsák a hálót a fenéken fekvő tuskó vagy gally beakaszkodásától. Az igaz, hogy ez csak olyan helyen történik meg, ahol újonnan hozott tuskó fekszik a víz alatt, mert az ilyen akadás helyet nagyon jól ismerik, s rendesen előtte húznak vagy kikerülik. Ha a sekélyebb vízben észreveszik, hogy a víz „szirtot hoz", már jelzik egymásnak, de hozzá teszik a jóslatot is: — Ez is elfog minket! De az ilyen kijelentésnek mindig akad ellenzéke: — Egye meg a fene, nem vagyunk mink betyárok, nem lopunk mink, mér' fogna el. Azonban hiába, a szirt nem tudja, hogy nem lopják-e a halat, s bizony csak megfogja őket. Hát mi tagadás, az ilyesmi nem éppen imádsággal vétetik tudomásul, s bizony szerencse, hogy ilyenkor egyházi személy nem igen tartózkodik a közelségben. Valahogy kiszabadulunk a kellemetlen fogságból, s most már a sekélyebb vízben folyik a munka. A két evezősnek csak úgy duzzadnak az izmai, s valóban kemény munkát kell végezniök. A kis vízben a csatpálcák nem tudnak álló helyzetben úszni, szinte egészen hanyatfekve csúsznak a szikes talajon. A daladzók már fél lapig se merülnek el, sehogy se tudunk előbbre vergődni. Az evező végére erősített szeges papucs segítene, de a kormányosnak a kötelet kell fogni. Nincs más hátra, mint az egyre jobban laposodó partra kievezni, s onnan húzni gyalogszerrel a hálót. A két csolnak majdnem egyidőben éri el a hozzá közelebb levő partot. Mindegyikben csak a kormányos marad bent, aki a kötelet a legelőször partra jutott evezősnek adja át. Az egyik evezős a hosszan előrenyúló kötélbe, a másik a kantárba kapaszkodik, s teljes testsúlyával, kemény lépésekkel húzza a hálót. A két csolnak hátrább maradva kíséri a hálót. Mikor a megszokott