Dankó Imre (szerk.): A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Jubíleumi Évkönyve Erkel Ferenc születésének 150. évfordulójára (Gyula, 1960)

Az Erkel-jubileum - Kodály Zoltán: Erkel és a népzene

máshoz ízlésben az alsóbb és felsőbb rend. így nagyon sok nyoma maradt meg népünk közt a XVI. századtól a XVIII. századig virágzott énekes lírának. (Balassától Amadéig.) Az egyetlen irodalmi műfajnak, amely mostoha viszonyaink közt megérhette a szerves kifejlődést. Ez már műköltészet sőt részben külföldi hatás alatt, de nem kevésbé eredeti és a mienk, mint az ősköltészet.

A zenetudás majdnem teljes hiányának kell betudnunk, hogy ennek a költészetnek zenéje, írás, nyomtatás nélkül, puszta énekszóban csak úgy terjedt és élt, mint az ősnépdal. Zenéjéből írásban jóformán semmi sem maradt ránk. A boldogabb nyugati népeknek a XV—XVI. századból (mely mindenütt óriási virágzását hozta meg az énekes lírának) kötetekre menő egykorú dallamfeljegyzéseik vannak. Nálunk majdnem semmi. És itt mutatkozik a mi zenei néphagyományainknak egy, a nyugat-európai országokban nem is képzelhető jelentősége. Nálunk a XVI. századbeli hiányzó dallamfeljegyzéseket is a néphagyornány pótalja, amennyire az pótolható. Már egy-két esetben bebizonyult: van oiyan szívós megtartó ereje a néphagyománynak, hogy XVI. századbeli dallamokat alig valami elváltozással fenntartott. Bizonyos idő múlva, ha majd a kutatás túl lesz a kezdet nehézségein (mert itt egy új tudományágról van szó, mely az úttörés nehézségeivel küszködik), hiszem, kifogástalan tudományos bizonyítékok lesznek arra, hogy dallamaink egy része legalább XVI. századi, más része sokkal régibb.

Utóhang 1960-ban

Az itt érintett kérdést azóta bővebben kifejtettem „A magyar népzene” c. könyvemben, úgy e régi felolvasásnak úgyszólván csak muzeális értéke van. De Erkelről hadd fűzzek ide egy megjegyzést:

Kevesen tudják, és sohasem emlegetik, hogy már Erkel Ferenc elindult azon az úton, amelyen a zenét a nép felé, a népet a zene felé közelíteni lehet. Egész sor népszínmű zenéjét írta meg, népdalok felhasználásával. Erről a Zenei Lexikon cikke (Isoz) nem szól, pótfüzete is csak egyet említ, a „Zsidó”-t. Ezenkívül még ötnek kéziratát találta meg Dávid Gyula a Nemzeti Színház könyvtárában. Jelenleg az Operában és a Széchényi Könyvtárban vannak letéve. Címük: Két pisztoly 1844, A nemesek hadnagya 1844, Kalandor 1844, A rab 1845, Egy szekrény rejtelmei 1846.

Még nincs felderítve, milyen forrásból merítette Erkel a felhasznált népdalokat. Nem vizsgálta senki feldolgozási módját, stílusát. Pedig az egyáltalán nem sablonos, gyakran, pl. a „Két pisztoly” kanásztáncában egész eredeti. A dur-moll gondolkodásban élve, persze nem érezte kielégítő befejezésnek a fríg záróhang akkordját, ezért a „Zsidó”-ban négy ütemes utójátékkal toldja meg a „Bús az idő” kezdetű ismert fríg dallamot, hogy tonika-befejezéshez juttassa.

Nincs felderítve, hogy a nem népdalszerű dalok közt — mert ilyen is van — nincs-e saját szerzeménye.

Végül nem kutatta senki, van-e későbbi műveiben valami nyoma a népdallal való kezdeti foglalkozásnak.

Kár, hogy nem ment tovább. Talán túlságosan nagynak látta a távolságot a népdal és opera közt, hogysem áthidalására döntő kísérletet tett volna. Pedig enélkül nem remélhető, hogy a nép és a magasabb zene valaha összekerüljön.

Hogy a nép hangját megszólaltassuk, előbb meg kellett ismerni, a falusi rezervációból ■— ahová az idegen befolyás nyomása elől menekült —, újra a nemzet színe elé hozni, az egész nemzetet újra ráismertetni. Ez hosszú időt kívánt és ma sincs befejezve. Szerényen kell kezdeni, ha a nép hangját tovább akarjuk fejleszteni. Újra ott kellett kezdeni, ahol Erkel abbahagyta. így lett a Székely fonó, igazi kollektív mű, amelyben a „symphoneta” csak társszerző, afféle Homérosz. Symphonétának nevezi egy XVI. századbeli zeneelméleti író, Glareanus azt, aki meglévő dallamhoz többszólamú kíséretet tud írni, szemben a phonascus-szal, aki csak egyszólamú dallamot tud kitalálni. A népdalfeldolgozások korszakán keresztül fejlődhetünk csak — ha minden kedvez —, olyan nagyobb egyéni művekig, amelyekben majd a nép is magára ismer, mert úgy érzi, köze van hozzá, része van benne, olyan, mintha maga írta volna.

13