Dankó Imre (szerk.): A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Jubíleumi Évkönyve Erkel Ferenc születésének 150. évfordulójára (Gyula, 1960)

Művészettörténet - B. Supka Magdolna: Munkácsy és Orlay Petrich

_L

Ekkor derenghetett fel Munkácsyban a régebbi, hazai hang, Orlai-é, társulva a saját alkotói gyötrelmeinek, a „nehéz fogamzásnak” eleven élményével.

Orlai „Milton-képének hangulata a művészet fenkölt szépségét hirdeti. A költőt a leányai mint hallgatag, tűnődő múzsák veszik körül, ünnepük fenséges nyugalmát eszményi táj háttér emeli ki. A művészet itt klasszikus értelmezésében, a külső és belső harmónia együtteseként jelenik meg. Az élet fonákságai messzekerülik az ily környezetet: Milton nem érzi, hogy vak, és nem szenvedve alkot. Munkácsy „Miltonja” vívódva, feszült befeléfigyeléssel teremt. Egyik keze a szék támláját szorítja, a másik a szívedobbanását figyeli, Orlai-é könynyedén követi verselése ritmusát. A leányok Munkácsynál nem múzsák, hanem megvakult költő-apjuk vívódásának szemtanúi. Ök a nem-alkotók csoportja, a magányos alkotó mellett. Orlai „Miltonját” három grácia inspirálja.

Bizonyos, hogy Munkácsy drámai fogalmazásában nagy szerepet játszott ifjabb éveinek legsúlyosabb élménye, s mindvégig fenyegető réme: hónapokig úgy tűnt akkor, hogy elveszti szemevilágát. Műveinek elbeszélő tartalmát mindenkor a személyes átélés teszi izzóvá, hitelessé. S ha Orlai „Miltonjában” a régi magyar irodalom nemes és tiszta ó-hangját ismerjük fel, Munkácsyéban viszont az élet s az alkotás eleven élményét — páratlan realizmusa forrásaként — ünnepeljük.

115