Dankó Imre (szerk.): A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Jubíleumi Évkönyve Erkel Ferenc születésének 150. évfordulójára (Gyula, 1960)
Néprajz - Dömötör Sándor: Körösladányi igaz történetek
Körösladányi igaz történetek Dömötör Sándor Budapest Körösladányon jártam 1958 novemberében, piarcnap volt éppen. Nézegettem a zsibogást és szemet szúrt nekem, hogy milyen sok férfi jár-kél ide-oda, mintha nem lenne semmi dolguk. Beszédbe keveredtem egy idősebb bácsival és megkérdeztem tőle, hogy miért nyüzsög oly sok férfi a piacon. — Ezek a mostaniak csak hévizálnak! — intett fejével néhány fiatalabb csizmás-kucsmás férfi felé. — Nem is tudják, milyen volt régen a paraszti élet! A parasztnak csak akkor volt ráérő ideje, amíg katona volt. Amint hazajött a katonaságtól, mindig volt valami dolga, nem volt megállása. A tehetősebbek vasárnap elmentek a templomba egy órára, kettőre, utána levetkőztek, mert az állatokhoz nem lehetett ünneplő ruhába menni. Télen, amikor jászlán voltak az állatok, nem lehetett magukra hagyni őket, nyáron még úgy sem. Hajnalban háromkor kelt a férfinép és reggel nyolcig meg sem állt az etetéssel-itatással. Csupa robot volt a paraszti élet! — Nem volt könnyebb a dolga az asszonyoknak, meg a lányoknak sem, nehogy azt gondolja! — avatkozik bele eszmecserénkbe egy termetes idősebb néni. — Az első világháború előtt a fiatal, férjhezmenő leány nem járhatott el sehová sem a háztól. Minden házi munkában részt kellett vennie, dolgozott otthon látástól vakulásig. Olyan nem volt, hogy ellenkezett volna, hogy én ezt vagy azt nem csinálom: letörték volna a derekát! A legkisebb ellenkezésért jól megkapta a magáét, akár fiú, akár lány volt. Nem csinálhatott mást, mint amit az apjaanyja akart. Manapság a parasztlányok válogatósak. Arra törekednek, hogy ne otthon dolgozzanak, hanem valami vállalatnál vagy üzemnél, mert ott sokkal könnyebb' munkát kapnak, mint otthon és válogathatnak is, hogy mit dolgoznak. Könnyen rámondják otthon anyjuknak-apjuknak: — Ezt se bírom, azt se bírom!... Hát azok az öregek hogyan bírják? ... A pénzt, amit keresnek, nem adják oda szüleiknek: maguknak tartják meg, maguk akarják élvezni, családjukra nem gondolnak. Esténként moziba, cukrászdába, kultúrházba, gyűlésekre járnak egyedül, ahogyan akarnak, nem fogadják el a szülői szót... — Maguk ezt nem tudják! Nem értik úgysem, minek avatkoznak bele! — torkolják le az öregeket, pedig azok is a javukat akarják. Közben mások is erősítgetik, hogy a régi időkben —• a felszabadulás előtt — öregnek és fiatalnak egyaránt így késő ősszel egyetlen szórakozási lehetőségük a disznótor és a lakodalom volt. A fiatalok rendszerint itt ismerték meg jobban egymást, mert ilyenkor sokan összejöttek egy-egy háznál. Vasárnapokon és hétköznapokon legfeljebb néhány évődő szót válthattak egymással, amire aztán napokig gondoltak, forgatták elméjükben, keresték értelmét. Évenként háromszor-négyszer volt alkalmuk összejönni egymással a világ szeme előtt. Télen cuháréba jártak: ez olyan házibál-féle volt. A legények telenként kétszer-háromszor béreltek egy szobát, ahol összejöttek. Maguk citeráztak, arra táncoltak. A falu egyes részei teljesen elzárkóztak egymástól: leány is, legény csak a maga falurészében szórakozhatott. Bozsódról Fásra lányhoz legény nem járhatott, mert megverték. Állandóan kezük ügyében volt az ónas bot és a legkisebb szóváltásból is könnyen véres verekedés lett. Egyszer tizenkét bozsódi legény elhatározta, hogy elmegy mulatni a fási csárdába. Nyugodtan mentek bottal a kezükben az utcán, nem is történt semmi. Először a gyerekek vették őket észre az utcán. Beszaladtak és kiáltoztak: — Jönnek, jönnek! — Kik jönnek, te?... — Hát a bozsódi legények! 105
