Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács János Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1963-1964)

Szabó Mihály: Kezes lótartás Orosházán

- 220 -tették fel az istrángját, vagy az öreg ló hámfáját megkötötték az eketaligához. Ezáltal a teher az erősebb lovon volt. Esetleg a két belső istrángot keresztbe vetették fel, de ez nem jó megoldás volt, mert rontotta a lovak szügyét. Kettesbefogáskor már "lószámbo vettik" a csikólovat.

Ezzel véget is ért a csikó szoktatása,ami igen nagy türelmet, kitartást és szeretetet kivánt. Nyugodt, csendes örököt egy hangos szó, egy ostorcsapás teljesen elront. Engedetlenné, bizalmatlanná válik.Az akaratoskodónak bizony "Jól a tetejibe vágtok", s akkor ^negjuhádzott". Ahogy mondják a parasztemberek: "egy darabig macikám, macikám volt, de azután caötte lett!." A lónak alaptermészete a félénkség, csak türelmes gondozással, sok beszélgetéssel, simogatással, egy kis cselezéssel /cukorral, szénával/ lehet kezesbáránnyá nevelni. Innen ered a ló bátorsága. Aki gondozza, azzal tüzön-vizen keresztül megy, nem fél az autótól, vonattól sem,

A jól betanított lóval minden paraszti munkát el lehet végezni, hacsak erején felül nem kívánnak tőle.Szántásnál, vetésnél, hordásnál gyeplővel hajtották. Ekekapázásnál még a lóvezető is vezette, aki legtöbbször gyerek volt. Ekébetanltáskor hozzáértő felnőtt ember vezette. A cséplőgép megjelenése előtt nélkülözhetetlen volt a nyomtatásnál. Járgányes szecskavágót pedig csak lóval lehet hajtani.

A osődörosikó gondozása, nevelése eltér a kanoacslkóétól. éves kora után minden évben az állami bizottság megnézte, alkalmas-e tenyésztésre.Ha igen több abrakot kapott, és tovább maradt szabadon a osikóketrecben. Hároméves korában betanították kocsiba. Csak a városba bejárni használták. Terhet nem huzattak vele, nehogy a lába megromoljon. Gyakran megjártatták kocsi után vagy Ionoson. Szoktatása sok vesződséggel járt, hiszen akaratosabb volt, jobban ugrándozott, pajkoskodott, hajlamosabb volt a lődörglare, mint a kancacsikó. Hároméves korában meg is hátaitákt hátára lópokróoot terítettek, erre helyezték a hámszijjal a kengyelt, és a hasa alatt összeosatolták a hasi ót. Napjában egyszer egy fiatal legény a hátára ült, és jótl futkároztak a földeken. A későbbiek folyamán nemcsak magát, hanem az utódait is bírálták, szemmel tartván a törzs alakulását. Időközben - amelyik alkalmatlanná vált - kivágták. A kiöregedettet pedig vágóra küldték.

Az alkalmatlan csődörcsikókat kiherélték, s ezekkel ugyanúgy foglalkoztak mint a kanoaeslkókkal. Szolid természetűvé váltak, és betanításuk könnyen ment.A heréltet sokkal jobban igázták, mert teherbíróbb volt a kancánál.

Nemcsak a ló használhatóságára, hanem alakjára, küllemére is nagy gondot fordítottak.Eb a szempont különösen a remonda csikóknál volt fontos, így nevezték a katonaság százára nevelt csikókat. A parasztemberek elmondása szerint az arányos, nem nagy fejű, kiesi fülü, rövid, vastag nyakú, dús sörényű, magas marral, jó kötésű, nem hosszú derékkal rendelkező, nem csapott, hanem szép gömbölyű faru ló a szép és jó ló. Amelynek jó állású lába