Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács János Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1961-1962)
Nagy Gyula: A gabona nyomtatása Orosházán
_L- 157' -lábszárra, s hátul a 2-2, vagy 3-3 lyukba fűzött zsineggel összehúzták. A pusztán ilyent nem használtak. A taposáskor, ha a lovon patkó /olt, levették. A patkóit ló feltöri * szérűt,de könnyen el is eshet.Rendszerint az öreggazda, vagy a fiatalabbik hajtotta a lovakat, A lóhajtás fontos munka volt, de valamivel könnyebb, mint a többi. A nagy melegben cseréltek, vagy váltogatták egymást. ''égebben a lóhajtó mindjárt rávezette a lovakat az ágyásra, mégpedig ott, ahol befejezték az ágyást. A szélirányt nem vették figyelembe. A pusztán szélmentbe /a szél oldaláról/ vezették az ágyásra a lovakat. Az árpaágyásra könnyebb volt rávezetni, mert kurtább a szalmája. Amikor már ritkábban nyomtattak, fokozatosan vezették az ágyásra a lovakat. Az első lejáratásnál a lóhajtó is a lovakkal együtt ment. Ilyenkor a körök nem voltak szabályosak. Amint egyszer lejárták az ágyást, azután úgy taposták tovább, mint a 3zérüt. Vagyis a lovak nem járták az egész ágyúst, hanem csak a szélétől a közepéig. A lovak az óramutató járásával ellenkezőm járták az ágyást. Amint a lovak egy kört csináltak, a lóhajtó lépett egyet előre, az ágyás szélével párhuzamosan. Akkor lépett, amikor az első pár ló az irányába ért. Ugyanis akkor nem húzta a ló és ezért könnyebb volt lépni. A lóhajtó váltakozó lábbal lépett.A kötelet elől s hátul vette át az egyik kezéből a másikba. Amikor a lóhajtó viszzaért kiindulási helyére, a lovak egyszer körüljárták az ágyást. Először nehezebb volt a lovaknak a járás, mert a gaz a taposással törött, puhult, lapult. Az árpa ágyúsban könnyebb volt a járatás. A lovak lépésben járták az ágyást. Csak akkor kocogtak, ha a lóhajtó attól félt, hogy megzabálnak a lovak s egy kicsit kocogatta őket.A lovak feje mindig lent volt az ágyúson. A búzát szerették jobban. A párok egymás után lépegettek. Akkor tört jól a gaz, ha a lovak nem egy nyomon jártak. A lovak pedig egy nyomon szerettek járni.Az öreg lovak arra is rájöttek, hogy akkor könnyebb,ha kisebbet kerülnek s ezért mindig a lóhajtó lábára akartak lépni. A lóhajtó ilyenkor az ostorral riasztotta vissza őket, vagy "Tüled! Tüled!" szóval tartotta távol. A lóhajtó szóval, ostorral biztatgatta a lovakat. Mindig beszélt a lovaknak. A következő biztatgató szavakat használta: "Hajló, haj! Nette, nd" A lóhajtó sokszor a nevén szólította azt a lovat, amelyik huzattá magát.Ha a fiatal lóhajtó nem jól hajtott, akkor egreciroztatta a gazda:"Ott bátrabbat lépty! Ott meg kissebbet!" - ahogy a gaz kivánta. Amikor a szalma felső része kezdett fölbodorodni, akkor a villások a gazt az ágyás széléről az ágyás közepére hányták. Taposás után ugyanis szétterült az ágyás.Körülhányás közben a lovak járták az ágyást. Pöl hányás után nyirfasöprüvel körülcsapták az ágyást. Ha a lovak az ágyasba ganéztak, akkor falapáttal kidobták.Addig járatták az ágyást,mig az ágyás felső része egészen szalma nem lett. Az ágyás
