Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)

Móra Ferenc levelezése a gyomai Kner-családdal

4-12,

ván az volt, hogy akárhol csatlik-botlik a kis bicebóca a sátor vagy a gunyhó körül, az anyának mindig tudtul adja, merre repdesaen a szive, s az anyaaziv üyii'ván akkor is hallotta szavát, mikor a kis bicebócából már egyéb se maradt,.csak a csengő.

Az én lelkemnek most minden kis csengetyüje szól, mint egy erősen rázott sistrum, /57/ de mióta a terembe beléptem, azóta egyet hallok különösen. Azt, amelyik akkor szólalt meg bennem először, amikor első áldozásra térdeltem le öreg templomunk homályos oltárának lépcsőjén, csak egy-két évvel idősebb koromban, mint most a nagyobbik unokám. Senki se vegye egy szent hangulat profanizálásának, ha ezt mondom. Szerintem - ez természetesen önmegfigyelésen alapuló egyéni vélemény, arait más másképp tudhat - az ember élete végéig az marad, aki gyermekkorában volt, csak az élet méretei változnak, s azok hitetik el az emberrel, hogy ő most már felnőtt.

De a felnőtt, sőt az öreg ember is ér olyan pillanatokat, amelyekben elámultan ismer önmagában arra a játékos, nevető vagy siró kis gyerekre, akitől azt hitte, hogy rég elmaradt mögötte az esztendők hosszú fasorában, mint kigyóról a levedlett bőre. Az én gyermekéletemnek egyik legnagyobb és azóta az életem több fordulóján viszszatérő élménye az első áldozásom volt. Hiába van énnekem most fehér fejem, és hiába van rajtam folttatlan /!/ ruha és hiába süt rám ilyen diszes környezet, én most mégis csak az a hajnalban megfoltozott ruhájú Fercsike vagyok, sápadt és ijedt kisgyerek, aki nagyon szeretett volna otthon maradni könyvei és játékai közt, de azért nagyon sirna, ha nem eresztenék be a templomba. Örül is, fél is, tudja, hogy most valami szokatlan történik vele, ami nagyobbá teszi, mint eddig volt, de azért a szive mégis riadt és tele van szorongással, amint ott térdel