Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)

Orosházi népmesék

kedves galambom; adok én ojan jót* hogy Hetedbe se ittá jobbat.

Amint a mihók után akarna nyúni, nem oda nízétt, hanem a szip tündérkisasszonyra, osztán fődutötte a mihókot, nem maratt abba é'ggy csöpp viz se. De nem akarta ám; a világér se tette vóna. Hiábo könyörgött osztán a szíp tündérkisasszony, bizon ennek se tudott u anni.

Az is csak ágy étünt, mint a másiké Haragudott magáro a kirájfi véghetetlen nagyon, émonta. magát mindennek,de csak nem segíthetett má a dogon. Ojan rossz kedve vót, mint akinek kenderfod nem gyutott. Kérdészhettík osztán otthon, csak úgy nem szót ti, mint ahogy most te ném szósz ides szógám. Magába mírgelődött, bumfurdált.

A következő nap megin kiment az erdőbe; próba szerencse! Hanem most má csobojóba vitte a vizet; árú bisztos vót, hogy abbú nem dűl ki a viz. Hanem annak a tündérkisasszonynak, amellik most kiugrott a vesszőbu, amélliket levágott, tudott is ám anni vizet. No öcsém, ez még héccerte szebb vót a másik kettőné. Hogy osztán eggy jót ivott a csobojóbói, még szebb lett; ojan szíp lett, hogy alig lehetett ránízni. Osztán mer a kirájfi is nagyon szemrevaló eggy gyerek vót, megteccettek egymásnak. Nem köllött uket soká bisztatni. Csak nízik, csak ni zik egymást jó darab ideig, é'ccer csak egymásra borúnak, megölelik, mégcsókujják egymást, osztán ászt mongyák, hogy: Te az enyim, én a tied; ásó-kapa válasszon é!

Úgy a! Mingyá a hintóba ütek. Az a gyönyörű hat pej csikó mintha röpűt vóna velük. Hazamentek, nagy lakodalmat csaptak, osztán eggy álló esztendeig boldogul is■iltek uk.

Hanem akkor háborúba köllött menni a kirájnak; akkor má a felesége várandós vót«, Nemsokára le is betegé-