Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)
Orosházi népmesék
361 A nagy fa, még a kanászgyerék Hun vót, hun nem vót, vót a világon éccé'r égy király. Vót ennek a királynak egy világraszóló szipsigii lánya. De olyan szip vót ám, hogy párgyát bizon nem tudom hun lehetett vóna taláni. A lány má nagyocska vót, de még mindig otthun vót az aptyáná; nem mintha nem lettek vóna kirői, dehogy, hanem azér, mer ászt monta, hogy csak ahhó megy firhő, aki annak a fanok a tetejibu, ami ott volt a kastil előtt, é'gy ágot hoz. Jött-é osztán a kiró? De jött ám annyi, hogy egymást irte. De tudott-é C3ak égy is hozni? Dehogy tudott, dehogy tudott. Akkora vót ám az a fa, hogy öt ember se irte körű. Mikor má nem gyütt senki, osztán még mikor a királylány is ászt gondúta má, hogy jó lesz főhanni a tréfává, mer különben otthun marad, osztán árúhattya a petrezselmé't, akkor gyütt a király kanászo, hogyhát u is próbál széré'ncsét. De ez olyan okos vót, hogy ötven szérget a zsebibe tett; mikor osztán kifárott, akkor belevert a fába égy szöget, azon osztán megpihent, úgy mént tovább. Égisz nap mént, pedig pitymallott még csak, mikor elindút; hát még miilen messze vót a fának csak a közepe is! Mikor égiszén ráestelédé'tt, égy kis világot látott. Odamégy, hát égy kis házot talál ott. Bemegy.- Aggyon Isten szerencsés jó estét, öreganyám! mongya az öregasszonnak, aki ippen valami vacsorávó bajlódott .- .Szerencséd, hogy igy szólitottá, mer bizon lévetéttelek vóna erű a fárú. Node, ha má itt vagy, hát keruj belü; látom, hogy kifárottá. Égy kis harapnivaló se
