Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)
Orosházi népmesék
357. semmi se lesz! Hát a harangozó sopánkodott-e? Sopánkodott ám, de úgy, hogy majd minden szentet lekönyörgött az égbu,- No lásso a tiszteletés uram, ki gondúta vóna észt, hogy még a szentek is tesznek ilyesmit? Hát a szeginy ember hogyne nyúna a máséhó, úgy niha-niha, mikor ollyan nehezen tud jutni egy-két krajcárhó? Bizon csak ném érdemes ezeket a szenteket itt tartani! Azér beszit igy az ördög fajzattya, mer szombatonkin meg köllött égy kicsit porúni ükét. No, gondúta magábo, ezzé is kevesebb dógom lessz, a birem meg csak a léssz, aki vót. Hát bizon kihántok azok minden szentet; azúta osztán nincsen semmiféle szent, se a kálomista, se a lutéránus tempiomba. A harmadik fiú Hun vót, hun nem vót, vót a világon é'cce é'ggy ember. Vót ennek az embernek három fia, két okos, égy meg olyan fébolond forma, aki ném tett mást, minthogy mindig a szemétdombon keresget. Vót az embernek az udvarábo egy boggya szalma, amit mindén áldott iccaka széllyé durtak. Kém tutták meg semmiképpen, hogy ki tészi ászt. Eccér ászt mongya a legöregebb fiánok az ember: "Ennye fiam, hájj az ijje a boggya tetejin, lezsd még, ki durgya szillyé." Jó van, úgy is lett. Sütött az idé'sannya pogácsát, vart égy tarisznyát is, amibe a pogácsát tegye, foment a boggya tetejibe, de biz ü nem tutta megőrizni; mer másnap réggé mikor fölébrett, csak úgy szillyé volt a hányva, mint máskor.