Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)

Orosházi népmesék

350.

mindenkippen, eccé'r csak ászt veszi észre, hogy a kiskácsa séhun sincsen,, hanem előtte egy piszkos lány áll.

A kocsis osztán hazavitte a vizet. A lány is ement vele, ott osztán szabalány lett belülié.

Mikor úgy níha-niha égy kis írkézés« vót, hát fonogatott ü. Hanem olyan rokkája vót, amé'llyik magátú forgott, olyan orsója, amellyik magátú pörgött, olyan kendé're, amellyik magátú folyt; osztán amit ha évetett is, csak ollyan nőtt helyette. A királyné, má a kanászlány, mikor észt meghallotta, kírte tüle a rokkát,hogy ággyá neki. A lány nem akarta először sehogy sé', hanem osztán mégis ászt monta, no nem bánnyo, odaggya, de csak úgy, ha a királlyó hál. Még az asszony haragudott még! Meg is pirongatta nagyon, de asztán mikor az urának altatót adott be, ászt monta, nem bánnyo. Bemegy a lány a király szobájábo, hát még héccerte szebb lett* mint azelőtt vót. Odamegy a királyhó, ászt raongya osztán neki:- Szívem szived szíp szerelme, té az enyim, én a tied, szójj még csak éccer énhozzám, én vagyok a té Ilon kád.

De biz a király nem szót égy szót sé. Szomorúan gyütt ki a szobalány a király szobájábú,mer az gondúta, hogy csak azér ném szót neki a király, mer talán szígyélte.

A királyné nemsokára az orsót kirte tülle, Mégin csak asz monta, hogyha a királlyó hál, hát akkor nekiággyá. A királyné mégin beleegyezett, mer hát mégin mégitatta az urát. Bemegy a lány a királyhó, még héccerte szebb lett, mind azelőtt vót; de mégin ném beszíheté'tt vele.

Jó van ám, de a király inasa mindent látott; ez osztán megmondott mindent a királynak, hogy uram, így