Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)

Orosházi népmesék

338.

annyi lett a sok katonaság, hogy alig fértek tüle. A király nagy ürömibe, kivált mikor még ászt is me'gtutta, hogy királyfi, lányát, még királyságát atta neki. A királyfi a sok katonaságot visszatette, kit-kit a maga helyire, úgy mentek osztán be a városba. Ott nemsokára meg- Uték a nagy lakodalmat; most is ínek talán, ha még nem hátak.

Terülj, abrosz!

Hun vét, hun nem vét, vét a világon egy nagyon de nagyon szégíny ember, akinek még annyija se vét, hogy élig kenyeret tudott véna anni gyerekeinek. Vígtelen nagyon haragudott az ember, szitta, káromóta ászt a jó Istent, aki még ennivalót se tud neki eleget anni. Eccér csak asz mongya a csalággyának, hogy u ' emegy világgá, s addig nem nyugszik még, míg az Istent fő né'm talaj ja, osztán még még nem veri. Vét neki égy nagy bunkósbottya, közibe vette, osztán elindút.

Amint megy, méndégél, é'ccér egy faluba irkezik. Bemegy égy házba, hogy mé’gpihennyé'n, még falatozzon is égy kicsit.- Aggyon az Isten jó napot!- Aggyon Isten komám uram! Hát hun jár ere, ahova még a madár is csak úgy niha-niha tived el?

Hát a házigazda az U komája vót. Nemsokára asztalhó ünek, vacsorának, beszigetnek.- Hát mongya csak tulajdonkippen komám uram, micsoda járotba van?

Biz a mi emberünk ómonta, hogy kit keres. Másnap mégin útnak indút a szégíny embér. Mént, méndégét, he