Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)

A dél-alföldi Károlyi uradalom gazdálkodása a XIX. század derekán

észrevehetjük, hogy a jelzetteken kívül is találunk olyan passust a szerződésben, melyben a földek feltörése, felszántása, esetleg a kifizetőbb szőlőtermelésre való áttérés esetére újabb szolgáltatást állapit meg a földesúr.

Jellemző az ilyen telepesközségek fejlődésére Gádoros-Bánfáivá esete még más tekintetben is. A lakosság lélekszáma állandóan növekedett. Ezért 1833-ban, majd 1839-ben újabb házhelyek megszerzésére törekedett a lakosság. Ez 1843-51-ig terjedő időben megismétlődik ,184-3- ban 150 újabb házhelyet osztanak ki a pascuumból, /43/

A község lakosságának kiszolgáltatottsága továbbra is fennállt, hiszen a XIX. sz. II. felében is csak 338 hold tartozott a községhez, holott lakosságának lélekszáma ekkor 1031 volt. A község lakosai évtizedeken keresztül kálváriáztak azért, hogy földhöz jussanak. Mind a földbirtokos, mind pedig a kormány elutasította őket kérelmükkel, és igy nem volt más választásuk, mint az, hogy vagy vándorútra kelnek, vagy pedig az uradalom földjén vállalnak munkát. Elsősorban pedig a szénási, királysági, újvárosi, derekegyházi vagy a mágócsi uradalmakban. Tipikusnak lehet tekinteni ennek a községnek a sorsát, hiszen mindegyik ekkor alakult telepesközség ugyanezt az utat járta meg és puszta fennmaradásuk egyetlen lehetősége az volt, ha az uradalom földjén vállaltak munkát. Ez a sajátos helyzet sok tekintetben indokolttá és érthetővé teszi azt, hogy éppen ez a vidék volt a XIX. sz. agrármozgalmainak bölcsője, hiszen már itt felismerhetők azok a mozzanatok, melyek kirobbantják e vidék agrártörekvéseit a XIX. sz. II. felében. A szegényparasztság és agrárproletariátus ily nagyfokú koncentrálódása már lehetőséget biztosit az uradalomnak arra is,