Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)

Babáj Gyurka

155.

róla.

A ma élő gyér néphagyomány voltaképpen nem magyarázza meg eléggé, miért jegyezhette fel Kálmány 9-10 évvel Babáj halála /1868/ után az őt emlegető balladákat, /2/ miért tartotta a szegénység balladahősnek a lelőtt betyárt. A korabeli Írásos dokumentumok feltárásával lehetőség kínálkozik annak vizsgálatára, méltó egyéniséget emelt-e balladahőssé a nép, és miért emlékezik rá még közel száz év múlva is.

Babáj Gyurka hire 1868. nyarán nőtt meg, amikor üldözése egyszerre öt megye /Arad, Torontál, Csanád, Csongrád, Békés/ és Szeged város perzekútorainak okozott gondot. Tetteit az országos közvélemény is figyelemmel kisérte a hírlapok jelentései nyomán.

1868-ban az ösztönös paraszti ellenállást és lázadást kifejelő betyárkodás még mindig virágzott a parasztság körében. Néhány évvel azelőtt zárult le a szabadságharc utáni második nagy betyárhullám, mely a fokozódó feudális elnyomás mellett elsősorban az 1862-63. évi tragikus aszály miatt mozgatott meg tekintélyes tömegeket. 1868-ban már csak kevesen éltek betyársorban, a nép azonban, mivel a betyárvilágot tápláló társadalmi és gazdasági körülmények nem sokat változtak, most is rokonszenvvel, támogató szándékkal fogadta a felbukkanó szegénylegényeket. ‘'Köznépünk már régi traditióknál fogva némi sympathiával van a rablók iránt, - kik a szegény embert nem bántják, csak a gazdagot" - állapítják meg a korabeli lapok, /3/ sőt a betyárokat övező népi csodálat eleven voltára is rámutatnak: "Nálunk a köznépnél , hires betyárnak lenni dicsőségnek tartatik. A zsivány, aki merész bűntényeket követ el ’bátor gyerek’.