Dánielisz Endre: A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása (Békéscsaba, 2006)

valamennyi szükségletet, sem a felbukkanó új foglalkozások eszközigényét. Ekkor egyik-másik szemfüles kisiparos vállalta a mutatkozó űr kitöltését. Ezenkívül akadtak olyan egyedi igények is, amelyek csak kézműves készítményekkel voltak kielégíthetők.

65 Ezeket az úgynevezett egyéb szarumunkákat - az áttekinthetőség kedvéért - három csoportban mutatom be. Más foglalkozásokhoz készített kiegészítő munkaeszközök A bevezetőben szó esett arról, hogy a kézműipar önállósulása előtt a föld népe jórészt maga állította elő használati tárgyait, s ehhez nyersanyagként az állatok szarvát is felhasználta. Például a 19. század derekáig a kaszával dolgozó parasztok a fenőkövet a derekukra erősített tokmányba tették, amit elhullott vagy levágott tehén szarvából alakítottak ki. Az említett időszaktól kezdve gondjaikon a fésűsök könnyítettek. A tímároktól nagy tételben vásárolt szaru között fiatal jószágoktól származó, fésűkészítésre alkalmatlan darabok jócskán akadtak. A mester ezekből kaszatokot, teljesebb nevén kaszakőtartót készített, amelyet kizárólag szénamunka és aratás idején kerestek a sátorban. D. E. II. évtizedeiben a bádogosok is előállottak a maguk gyártmányával. A földművesek többsége kitartott a szaru mellett, mert értékelték ama előnyét, hogy a kaszakő nem lyukasztja át úgy, mint a bádogot, s nem veszíti el a nedvesen tartáshoz szükséges vizet, sőt nem is rozsdásodik. Annak is hagyománya volt, hogy a fésűs csülkölőveX látta el a kötélverőket, azaz olyan vaskos szaruheggyel, amelynek segítségével a vastag kötélfonatban hézagot tágítottak a szükséges hurok számára. A jelentős iparoscsoportot alkotó csizmadiák és cipészek használták, keresték a kármentőt. Ez egy 20 cm hosszú és 3 cm széles, egyenes csontlap, amellyel vágás közben a készülő lábbeli bőrét óvták a kártól. Hasonló készítményekről lásd BARTHA 1929, 31. p.; FÜGEDI 1980, 281. p.