Dánielisz Endre: A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása (Békéscsaba, 2006)

A fényezés két munkamenete egyazon géphez, a spindlihez kötődött. A két karon egy-egy 30 cm átmérőjű, 6 cm szélességű puha kerék volt. A bal oldalit vastag katonaposztóból, zsineggel varrták össze, és a slájfoló teknőben forgott, amelynek alján átnedvesített massza volt. Ezt három anyag alkotta: szitált téglapor, a kerék posztófoszlányai és annyi víz, amellyel híg habarcshoz hasonló pépet alkotott. A mester dupla zsákvászonból készített, szinte állig érő kötőt akasztott a nyakába, a csapódó sártól önmagát megvédendő. A két markába fogott fésűt a sárba mártotta, felületére a masszából is tett egy keveset, s ekkor a posztókerék alá tartotta. Ez a művelet minden egyes fésűnél 2-3 percet igényelt, miközben a fésű két oldaláról még a finom fálozás nyomát is eltüntette, s a készítmény tompa fényt kapott. Utána a közelben lévő vizesdézsába dobta, ahonnan a gyerek kiszedte, „kimosta", majd vászontörülközőbe csavarta, szárította. Ha a slájfoló teknő csak alsó részből állt volna, a posztókerék téglaporos sárral csapkodta volna be a műhely falait, a gépeket, a dolgozót. Védekezésül egy keskenyebb teknőt a hátához, egy hasonlót fölé szereltek, míg elöl egy zsákfüggönyt eresztettek le. Kötőjén kívül ez védte a mestert, aki emiatt a teknőben végbementekből semmit sem látott. Csupán tapintással állapította meg: teljesen síkos, sima lett-e a fésű? E mesterségnek ez volt a legmocskosabb mozzanata. Mintegy kárpótlásként, ezt a fényezés, a legtisztább müvelet követte, amit akár a feleség, akár a serdülő fiú elvégezhetett. A polírozó kerék ruhagyári hulladékból, vékony vászonból készült. Húsz-harminc darab utánpolírpasztával megkenték. A fésűt - a már ismert módon - úgy. tartották a kerék alá, hogy mindegyik oldalával, sarkával érintkezzék. Ezáltal olyan fényt kapott, amit néhány éven át megőrzött. A sátorban, a vevő kezében mindenképpen jól mutatott. Kínálta önmagát.