Dánielisz Endre: A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása (Békéscsaba, 2006)

Ezek szerint - nagyvonalúan számítva - a mértani és a növényi motívumok aránya: kettő a háromhoz. E kisipari termék díszítésében is ugyanazok az elemek fordulnak elő, mint amilyenekkel a magyar és a nemzetiségi népművészet egyéb ágaiban találkozunk. A paraszti világ közhasznú tárgyainak esztétikussá tételéhez a közvetlen környezet szépsége nyújtotta az élményt, a mintát. így kerültek a geometriai elemek, majd a virágok és levelek, madarak és erdei állatok az ünnepi viseletre, szőttesekre, kerámiára, bútorokra, egészen a munkaeszközök karcolt, festett, faragott díszítéséig. Innen nem nehéz tovább keresni és megtalálni a kapcsolatot a kismesterekig, akik ugyanezeknek a parasztasszonyoknak készítettek díszül is szolgáló használati tárgyakat. A barokkos cikornyák, hajlított vonalak beépülését a díszítmények közé részben a kisiparosoknak a polgársághoz fűződő kapcsolatával, részben a barokknak népivé válásával magyarázhatjuk. (Vö. a falusi építészet népi barokkjával!) Köztudott, hogy bármely terméknek a nyersanyaga döntő módon határozza meg a rajta alkalmazott díszítőtechnikát és az elemek, vonalak elnagyolt vagy aprólékos voltát. Nos, a D. E. I. készítette kontyfésűkön az akác és más levelek finom vonalai - éppen ellenkezőleg - látszólag meghazudtolják a csont keménységét. E fésűtípus bemutatása után néhány mondat erejéig vissza kell lépnünk a női hajviselet korábbi állapotára, amikor a háthajat kontyfával rögzítették a nyakszirt fölé. A mesterségbeli tudás fejlődése és a kisiparosok találékonysága megteremtette ennek tartósabb változatát, a kontyvasat. A 19. század elejétől kezdve rendszerint az ügyesebb kovácsok vállalkoztak az enyhén hajlított, középen elkeskenyedő fémlap elkészítésére. Később a domborodó oldalát karcolt mintával díszítették.