Dánielisz Endre: A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása (Békéscsaba, 2006)

„A lányoknak, asszonyoknak megközelítőleg a 18-19. század fordulójáig országosan elterjedt hajviseletét - a középen elválasztott előhaj és a hátul csüngő fonatba, illetve kontyba igazított hátihaj divatját - biedermeier hajviseletből származtatják. (...) Polgári hatásra terjedt el az előhajat, majd a kontyot rögzítő fésű és hajtű."

51 - írja Flórián Mária. Az előbbiek hangsúlyozottabb szerepe szorosan összefügg a díszes főkötő és a kivarrott, hímzett fejkendő időnkénti lekerülésével. Az így szabadon maradt hajcsomó újmódi díszítéséről a női ízlés és a fésűs kisiparos gondoskodott. Kialakult a mintázott táblájú kontyfésű. Szokatlanul hosszú, 6-8 cm-es fogai hasznos szerepet töltöttek be: a fej hátsó részén rögzítették az egy vagy két ágba fonott, s itt kerekedő csomóba foglalt dús női hajat. A kendő vagy kendőcske eltűntével szabaddá vált fésűtábla szinte felkínálta magát a díszítésre. A korábbi keskeny felső rész 3-7 cm-essé szélesedett, amelyre karcolták, préselték, festették vagy lombfűrésszel vágták ki a mintát. A karcolásos eljáráshoz csak fekete (többnyire bivaly) szarut használtak, mert ezen jól meglátszott a körzővel, cirkuláv&X rajzolt stilizált világ. Ezeket csak a Békés megyei és az Arad környéki német (sváb) asszonyok keresték. A minta préselése már bonyolultabb művelet volt. A már ismertetett korábbi munkafázis során kinyújtott platnit újra melegítették, és a szerényen mintázott sablont ráhelyezték. Ez készülhetett fémből, azonban D. E. I. lombfűrésszel körülvágott szarut használt. E kettőt satuban összepréselték; kihűlés után a platni jól megőrizte a mintát, s így rajzolás nélkül körül lehetett vágni a fésű íves vagy cakkos tetejét. Noha tábláját a továbbiak során még vékonyították, pucolták és fényesítették, a benyomott minta az utolsó munkafázisnál, a görbítésnél - érdekes módon - „kiadta magát" (33. kép). Ez a díszítési mód csak kezdetben volt divatban. 51 FLÓRIÁN 1979b, 412. p.