Dánielisz Endre: A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása (Békéscsaba, 2006)

A levágott lábasjószág életkora erősen befolyásolta szarvának minőségét. Legalább ötévesnek kellett lennie. Az ennél fiatalabbé „húsos, nincs megérve"; az ilyen fésú szálkásodott, pikkelyesedé«. A két-, hároméves tinó szarvát csupán kaszatokként értékesíthették. Csontolás, szortírozás, szárítás A tímártól a belső, szivacsos csonttal együtt érkezett meg az áru, ama részével, amely az elszarusodott tülök belsejében a vérkeringést biztosította. A fésűkészítés első munkafázisa a kicsontolás volt. A mesternek ehhez szüksége volt egy 70-80 cm magas favágótőkére és egy éles kisbaltára. Bal kezével a szaru hegyét fogva 45 fokos szögben megdöntötte, jobb kézzel az alját megfaragta, körülvágta, majd a balta fokával kiverte, eltávolította a fölösleges belső csontot. Ha a vágás néhány hónappal korábban történt, az már a tímárnál is száradt, azaz „ki volt pálva", s így könnyen kihullott a belseje. Ellenben, ha friss vágású volt, nehezen boldogultak vele. Esőmentes hetekben ezen úgy segítettek, hogy 6-8 napon át az udvaron hagyták. A kihullott szarubelsőt a lakott területen kívüli szeméttelepre hordták. A következő lépés a szaru szortírozás^ szétválogatása volt. A régi vágásból eredő szárazakat a műhely zugába vagy a préselés tűzhelye alá hordták, és szükség szerint egyenesítettek belőle. A többit levegőjárta színben vagy a műhely padlásán tárolták, szárították. Négy-öt hónapra volt szükség, amíg munkába lehetett venni.

32 Ha nyersen használta, már az egyenesítésnél megrepedt, eltört. Ellenben, ha mégis minden munkafolyamaton átment, az a piacon, a sátorban meggörbült, s így senkinek sem kellett. Selejt lett belőle. D. E. II. perbe szállt mind a debreceni, mind a bánffyhunyadi fésűsök ama véleményével, hogy szükség esetén „a kenyérsütés után - a kicsontolt szarut - a még forró kemencébe rakják" (BARTHA 1929,25. p.; FARAGÓ 1977,115. p.). „Ilyet mi nem csináltunk - mondotta -, mert a kenyér rossz szagú lett volna."