Dánielisz Endre: A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása (Békéscsaba, 2006)

SZÓTÖRTÉNETI KITÉRŐ Tanulságosnak tartok egy rövid nyelvtörténeti kitérőt ama néhány szó eredetének föltárására, amely eddig és a továbbiakban a leggyakrabban fordult/fordul elő. A csont névszónk vitatott eredetű. Filológusaink mérvadó hányada finnugor örökségnek tekinti. Ösi alakja a „chutte" (olv.: csutte) lehetett, ami a „csomó" alapszó származéka. A középkorban - névátvitellel - embert, személyt is jelentett. Ezt őrzi az „öreg csont", „vén csont", „rosszcsont" hangulatfestő kifejezés. írásbeli alakja jelentős változáson ment át a „suntei"-től (1138-1329), a „Chanta"-n (1289) s a „chuntus"-on (1337) keresztül a „chont"-ig (1391). Erdélyi okiratokban gyakorta felbukkan a „csak a csontja s bőre volt" szókapcsolat, egykori írásmódja szerint: „chak a czontia beore volt" (1642). A szarv a finnugor együttélés óta alapszava nyelvünknek. Erre vall a „szarvas állat" jelzős kapcsolat, amely mellől a jelzett szó lekopott ugyan, de érzékeljük, hogy ezt az állatot a kezdet kezdetén körülírással határozták meg, ami rokon nyelveink sajátossága. - Az idők folyamán a szarv helyébe olykor a szaru változat lépett. Alaki és jelentésben' elkülönülésük a 19. század elejére fejeződött be. Ezentúl a szarv az egyes állatok fején lévő csontképződményt jelentette. (Kivétel a csiga mozgatható, puhány „szarva".) Az is elsőszülöttségére vall, hogy számtalan ízes szólásmondásban lép elénk. Ilyen például: „eltalálta szarva közt a tőgyét", „letöri valakinek a szarvát", „megnő a szarva", „felszarvazzák", „szarvakat visel". - Bár az összetartozás vitathatatlan, de a szaru némileg mást jelent: a föntebb említettnek ipari nyersanyagát. Ilyen például a szarufésű, a szarugomb, a vadászok használta lőporszaru és a mitológiai képzeteket idéző bőségszaru. Meglepő módon belépett az orvosi szakszókincsbe is: szaruhártya, szaruréteg, elszarusodás; az ácsok pegig a szarufát emlegetik.