Dánielisz Endre: A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása (Békéscsaba, 2006)

A magyar férfiak ide kapcsolódó szokásait - néprajzi kutatóinknak köszönhetően

18 - a honfoglalás korától nyomon követhetjük. Ekkor még a törökös tar fej dívott, de a keresztény vallás elterjedésével szokássá vált a krisztusi hosszú haj. Ezt - néhány évtizednyi nyugati hatást leszámítva - a 19. század derekáig megtartották. Hajuk hosszát - babonás hiedelmek miatt - nem kurtították. Éppen ezért a régi büntetések között - a fent említett időpontot megelőzően - a hajvágás elrendelése súlyos fenyítésnek számított. A századokon át megőrzött hosszú hajviselet hátrányát őseink is a már említett módon csökkentették: a változatos helyi szokásoknak megfelelően befonták, halántékukra vagy tarkójukra rögzítették zsinórral vagy 10-12 fogú „kerekített fésűvel". A nők az egész magyar nyelvterületen hosszú hajat hordtak, amit sohasem rövidítettek. Tájegységenként, falucsoportonként egy, két vagy három ágba fonták, különböző színű szalagokkal illesztve a szokásos helyre. Az asszonnyá válás külső jele a felkontyolás volt, amit idősebb nők végeztek a hagyományoknak megfelelően, mondókás szertartás keretében. A fonatokból alkotott kontyot összecsavarással, másutt vékony és rövid fa-, vas-, rézpálcika segítségével rögzítették a tarkó fölé vagy a fejtetőre. Felénk, a Nagyalföldön és Biharban az áttört díszítésű kontyfésű szolgálta ezt a célt, amelynek - hasznossága mellett - ékszer jellege is volt. Mivel ezt a fésűs kismester művészi alkotásaként értékeljük, dolgozatunkban külön fejezetet szentelünk a kontyfésű elkészítési módjának és párkánya mintáinak bemutatására. 8

FÜGEDI 1980, 272-274. p.; BALASSA-ORTUTAY 1979, 302-307. p.; FLÓRIÁN 1979b, 411-415. p.; MN 1933, 385-390. p.