Szatmári Imre: Békés megye középkori templomai (Békéscsaba, 2005)

42 A fenti arányokat és megállapításokat erősítik a monostorok is. A Csolt-monostor ásatásánál feltárt, a II. építési periódusba tartozó egyhajós templom szentélye, a III. periódust jelentő templom és a IV. periódusban épített háromhajós bazilika főszentélye szintén félköríves volt, a monostortemplom két oldalhajója pedig egyenesen záródott. A gerlai monostor mindhárom hajójának keleti végét félkörívesre építették, éppen úgy, ahogyan Gyulamonostora első periódusai szentélyének formája is félkörívesen készült. Kivételt képez a sorban Gyulamonostora utolsó, V. építési periódusának gótikus szentélye, valamint a gyulai ferences rendház temploma, amelynek szentélye mindkét építési periódusában szintén a nyolcszög három oldalával záródott. Ezek építése azonban eleve csak az Árpád-kort követő időkben, a ferences templom esetében pedig biztosan csak a XV. században kezdődhetett. A szentéllyel kapcsolatban szükséges említést tenni az oltárról is. A Békés megyei falusi templomok között csak elvétve találkozhatunk olyan jelenségekkel, amelyek erre vonatkozó adatokkal szolgálhatnak. Ebből is látszik azonban, hogy a középkori falusi egyházakban nem volt jellemző a maradandó anyagból kialakított oltárok használata, ezért általában nem maradt meg azoknak semmilyen nyoma. Egyetlen példát említhetünk csupán ennek ellenkezőjére: a vizesmonostori ásatás alakalmával Juhász Irén a templom második, gótikus periódusához tartozó kerek oltáralapozást tárt fel. Talán az egykori oltár helyére utaló jelenségek (a szentélyben talált különböző, kései beásások, illetve sírok által szabadon hagyott területek) szóba kerülhetnek még a hidasi és a szentbenedeki templommal kapcsolatban is. A nagyobb templomok, monostorok közül mindössze a gerlai bazilika főoltára teljesen kiszedett alapozásának helye maradt meg. Az alföldi középkori épített emlékeknek szomorú ismérve a teljes pusztulás. A meglehetősen nagy számban ismert korabeli templomok között nincs egyetlen egy sem, amely a maga A templom valóságában napjainkig fennmaradt volna, sőt elmondható, hogy szinte kizárólag régészeti terepbejárások megfigyeléseiből vagy jó esetben is csak ásatásokból származnak rájuk vonatkozó adataink. Nehéz tehát olyan belső építészeti elemekről szólni, amelyek az épület fennállásakor jelentős szerepet töltöttek be a belső szerkezet megosztásában. Ezek mára gyakorlatilag eltűntek, s legfeljebb az alapozás illetve az épület alaprajzának összefüggéseiből lehet egykori létükre következtetni. így van ez az alföldi egyházak esetében a középkori templomteret két részre osztó diadalívvel is. Lényegében eredeti formában megmaradt építészeti elemről nem beszélhetünk, s velük kapcsolatban ezúttal is mindössze az ásatások során előkerülő alapfalak vonalvezetéséből indulhatunk ki. Igen érdekes azonban, hogy míg az egyházi épületek gyakorlati, funkcionális belső szerkezetéből adódóan diadalívnek minden egyes templomban lennie kellett, addig a régészeti feltárások során kibontakozó alaprajzokon ez csak részben tükröződik vissza. Természetesen ez nem jelent ellentmondást, hiszen a diadalív építészeti kialakításában, megoldásában számtalan eszköz állt egy-egy építőmester rendelkezésére. Ugyanakkor az ásatásokon előkerülő egyik-másik alapozásnál a templom hajóját a szentélytől elválasztó vonalban a déli és az északi oldalon is beugró alapozás figyelhető meg. Felmerül tehát a kérdés, vajon van-e valamilyen törvényszerűség ezen alapozások léte vagy hiánya között. Ezen északi és déli beugró alapozások szisztematikus elkülönítése és vizsgálata mellett felvetődik egy igen különös és mindenképpen magyarázatra szoruló jelenség elemzésének szükségessége is. Ez pedig azokkal az egyvonalú, folytonos alapozásokkal kapcsolatos, amelyek néhány esetben ugyancsak a szentély és a hajó találkozásának vonalában kerülnek elő, s amelyeket alkalmasint, jobb elnevezési lehetőség hiányában, leggyakrabban egyszerűen csak „átkötő alapozásoknak" szoktak említeni.