Natura Bekesiensis - Időszakos természettudományi közlemények 11. (Békéscsaba, 2010)
Bánfi Péter: Nemzeti Park a Dél-Tiszántúlon
Szinte valamennyi nemzeti parki részterületről elmondható, hogy egy-egy ilyen mélyebb fekvésű területhez való kötődésük, erőteljesen vízjárta voltuk eredményezte fennmaradásukat: a Biharugra környéki területek a hajdani Kis-Sárrét mocsarainak vidéke, a Dévaványa és Ecsegfalva környéki szikes gyepek pedig a valamikori Nagy- Sárrét peremterületén, a Berettyó által uralt táj fennmaradt részei, Cserebökény a Körös által a Kákafokon át táplált Bűs-ér mocsarának egykori medencéje, a Kígyósi-puszta a Békési-hát és a Békési-sík határán futó folyóvölgyek által szabdalt terület, míg a Csanádi puszták a Csanádi-hát peremén elhelyezkedő lefolyástalan medencék helyén maradt fenn. Természetesen szólnunk kell magukról a folyókról: az Erdélyi-szigethegységből érkező, mára teljes egészében gátak közé szorított Körösökről és az Erdélyi-medencét átszelő, 600 kilométer megtétele után a Tiszai-Alföldre Arad felett kijutó Marosról. A Körös-Maros Nemzeti Park növényzetére, az egyes növénytársulások területi kiterjedésére is a XIX. század közepén és második felében lezajlott tájátalakító beavatkozások nyomták rá bélyegüket. A Nemzeti Park döntő része gyepterület, mégpedig többségében valamilyen szikvegetációval jellemezhető gyep. Ezek között találunk ősi szikeseket, vagyis olyanokat, melyek már a folyószabályozásokat megelőzően is szikes területek voltak, de vannak másodlagosan elszikesedett területek. Természetvédelmi szempontból kiemelt figyelmet kapnak azok a társulások, melyek eredetileg sem voltak elterjedtek, vagy a tájátalakítások révén kis területen maradtak fenn természetes állapotban. A szikes területek közül mindenekelőtt ilyenek a szépen fejlett padkás szikesek, a szikes tavak medrét borító társulások, valamint az ún. sziki erdőssztyepp. Ez utóbbi országos viszonylatban is ritkaságszámba menő módon, erdős vegetáció részeként található meg a Bélmegyeri Fáspusztán, míg máshol, például a Dévaványai- Ecsegi pusztákon való előfordulása hajdani pusztai tölgyesek jelenlétét bizonyítja. Kimagaslóan nagy értéket képviselnek a Körös- Maros Nemzeti Parkban fennmaradt löszpusztagyepek és ezek ritka növényfajai. Elsőként említendő a battonyai Tompapusztai löszgyep, mely Magyarország legnagyobb összefüggő, zonális helyzetű ősi löszpusztarétje, de szintén jelentős az erdélyi hérics (Adonis x hybrida), illetve a bókoló zsálya (Salvia nutans) termőhelyeként számon tartott Csorvási löszgyep és a Tatársánci ősgyep is. A Nemzeti Parknak mintegy tized részét borító erdők alapvetően két fő típusba sorolhatók: egyik része a folyókat kísérő puhafás ligeterdő, a másik része tölgy-kőris- szil típusú ligeterdő, melyekből nagyobb kiterjedésű erdőtömböket Bélmegyeren, a Kis-Sárréten, valamint a Maros hullámterén találunk. A Kárpát-medence köztudottan speciális helyzetben van nemcsak növény-, hanem állatföldrajzi szempontból is, hiszen a különböző földrajzi eredetű, ún. színező elemek, növény- és állatfajok nagy száma jellemző. Mivel ez a hatás a medence peremterületein még erőteljesebben jelentkezik, a Körös-Maros Nemzeti Parkban is egyértelműen tetten érhető a keleti, illetve déli területekkel való kapcsolat, egyben számos állatfaj Magyarországon, azon belül is a Tiszántúlon éri el elterjedési területének nyugati határát. Az egyes állatfajok természetvédelmi megítélésekor elsődleges figyelmet kapnak azok a fajok, melyek állományai veszélyeztetettek, és elterjedési
