Ván Hajnalka (szerk.): Bepillantás a kintbe. Kolozsváry-Stupler Éva művészete - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 9. (Békéscsaba, 2017)
Hervey Stupler: Az assemblage, avagy a tárgyak tanítása
12 Harvey Stupler Az assemblage, avagy a tárgyak tanítása Leleplezéssel kezdem a mondanivalómat, hogy több mint két évtizede vagyok a művész élettársa. Hogy ez a helyzet elfogulttá vagy kiváltságossá tett abban, hogy beleláthassak a munkájába, illetve, hogy mindkettő vagy egyik sem igaz, azt az olvasóra bíznám. Éva munkái az assemblage kategóriájába tartoznak: talált tárgyak felhasználása és azok új viszonyrendszerbe helyezése. Ahogy ő maga mondta, az egymás mellé rendezés ad ezeknek a tárgyaknak „új jelentést”. Nála ezen tárgyaknak a gyűjtése csak egy szóval írható le - megszállottság. Operaelőadásra voltunk felöltözve, úgy nézett ki, mint egy királynő, és képes volt megállítani az autót, végignézni a szemetet, csak azért, mert észrevett valamit kikandikálni a szemeteskukából. Ez a máskülönben pedáns nő teljesen elfeledkezett magáról és ruházatáról, amint felmerült annak esélye, hogy anyagot gyűjthet munkáihoz. Az assemblage egy problematikus médium annak ellenére, hogy már több mint egy évszázada létezik. Picasso például már néhány korai kubista munkájánál felhasznált háromdimenziós tárgyakat. A szürrealista hatásnak köszönhetően pedig sok későbbi assemblage alkotónál az eltérő alkotóelemek egymás mellé helyezése lett a puszta cél. A szürrealista esztétikát - egy esernyő szépsége a boncasztalon - egy 19. század végi dekadens költői felfogás befolyásolta, azaz „a burzsoázia meghökkentése". Amint egy ilyen fogalom odáig jut, hogy iskolákban tanítsák, teljesen hatását veszti. Amikor a sokkolás a művész nyilvánosan is elfogadott céljává válik, a műalkotás rövidesen elveszíti azon képességét, hogy sokkolja közönségét: a burzsoá esztétikában „a burzsoázia meghökkentése” csupán egy jellemző lesz a sok közül. Az assemblage - mely definícióját tekintve hozzáadó folyamat - megteremtette az organikus összefonódás illúzióját, mely valójában csak pár művésznek volt a szándéka, azoknak, akik olyan anyaggal dolgoztak, mely közismerten hajlamossá tesz a felszínességre. Az Egyesült Államokban, ha megkérdezzük az átlagembert, hogy miről szól a művészet, a leggyakoribb válasz az, hogy „önkifejezés”, mely tükrözi a kultúra általános felfogását az énről, és az önképről. Ha azonban a művészet nem tud jelentéssel kommunikálni, akkor nem tud azon szint fölé emelkedni, hogy ne önmaga farkát kergesse. Éva művészete képes kommunikálni. Mélyen gyökerező érzéseket és bonyolult élményeket hoz a felszínre, melyekben sokan mások is számtalan módon részesedhetnek, ha hagyják magukat megnyílni. Ez a kommunikációs képesség teszi a művészetét a szeretet egyfajta kifejezésévé. Ahogy az interjúk során is elmondta, a művészetén keresztül ő azokhoz szól, akik máskülönben némák maradnának. Munkássága során Éva olyan művet kíván létrehozni, melyet a dinamikus egység fog ösz- sze, az a formalista elképzelés, melyre egészen mostanáig úgy tekintettek, mint a dinamikus rend racionális kifejeződésére, mely a természetnek is és a művészetnek is egyaránt sajátja. Épp emiatt a jellemző miatt tűnhetnek bizonyos nyilvánvalóbban formalista művei, mint például a Scherzo kissé ódivatúnak egy, a posztmodern világban nevelkedett nézőnek, ahol a műalkotás szándékosan egyre inkább darabjaira hullik szét. De jóval azelőtt, hogy a dinamikus egység fogalma egyetemi tudományággá vált volna - melyet művészeti iskolákban modernizmusként tanítanak - már hosszú és nemes hagyománya volt a műalkotást összefüggésbe hozni a természeti rendbe vetett hittel: az ókori görögöknél kezdődött és a 19. század végén illetve a 20. század elején csúcsosodott ki Cézanne és Matisse
