Galli Károly: Az I. világáború forgatagában - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 6. (Békéscsaba, 2015)
A baligródi csata
Mi még tartjuk a jablonkait, de meddig?! Bármi történik, legalább magyar földben fogok én is feküdni, ha a sors így rendeli. Hősi halálnak mondják. Hát hősi halál az, ha a katonát a fedezékében meglövik, mint a nyulat a vackában?! Délután 3 órakor parancsot kaptam, hogy a községtől nyugatra eső egyik magaslatot 800 lépésnyi fronton a századommal szállj am meg. Ezt a frontszakaszt egy bécsi Arbeiter-Abteilung által ásott futóárok képezte. Századomtól nyugatra a 14. század Pitthy vezénylete alatt a Nagypolány felé eső részen foglalt állást. Ez a század is csak 80 emberből állott (240 helyett). Az előttünk levő magaslatokon több ilyen kis csapat foglalt állást. Ez volt a második védelmi vonal a hágót védő népfelkelő-brigád mögött. Most délután 4 óra van - írom a naplómba - alkonyodik. A délutáni orosz támadásnak a hatása alatt állok, amelyet a jablonkai szoros ellen intéztek. A hágót és a hegygerincet, mely a határt alkotja, az oroszok srapnelekkel, gránátokkal oly erős ágyútüzzel árasztották el, hogy az egész tájat egy nagy füstfelhő borította be. Minden pillanatban 4-6 srapnel robbant. Nem takarékoskodtak a lövedékeikkel az orosz tüzérek. Ilyen tüzet egyszerű árok-fedezékekben nem lehet kibírni! Láttam, hogy a srapneleket az orosz tüzérség már a délre eső hegyoldalakba küldözgeti, ami biztos jele volt annak, hogy a népfelkelő brigád megkezdte a visszavonulást. A tehetetlenség érzése vett erőt rajtam, és a kétségbeesés lett úrrá rajtam a hazám és a magam sorsa felett! Ezért írtam ekkor a naplómba még a következőket: Mi történhet még itt? - tettem fel magamnak a kérdést. Feleletem az: még az este, vagy holnap, esetleg holnapután mi is futunk innen, és az előnyomuló oroszokat - mintegy 12.000 főt - feltartóztatni nem bírjuk, de ezt a szegény, agyonnyomorodott 101-es ezredet még prédául oda kell áldozni?! Most már bizony kevés a remény arra, hogy életben maradjak. Megyünk itt mindannyian egymás után el! Ezért, ha kezetekbe jut naplóm, Kedves Szüleim, búcsúzom tőletek és testvéreimtől, mert minden pillanat hozhatja a halált. A sebesülés egy szerencse lenne, de azt ma a látottak után - bár megkaphatom - de nem tudom remélni. Számot vetek életemmel: sajnálom, hogy Tukához hűtlen lettem, s szaladok egy szekér után, mely nem akar felvenni! Pedig Tuka engem igazán szeretett! És én is Őt! Most meghalok árván. A fényképét tárcámban hordom. És egy levelezőlapot, amit Dolsycában, a tanító házában találtam, mert a kép hasonmása Szerelmemnek. Mindkettőt el-elnézem, s búcsúzom tőlük is! E sorokat naplómba írni lelki szükség volt. 61
