Galli Károly: Az I. világáború forgatagában - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 6. (Békéscsaba, 2015)
Szegeden
rüségből folytatott szegedi életmódommal felhagyva Budapestre utazom, ahol rokonaim vannak és talán segítségükkel, tanácsaikkal, ismeretségeikkel valami foglalkozáshoz juthatok. Legalább addig, míg haza nem térhetek Csabára. Ettől az elhatározásomtól barátaim sem tudtak eltéríteni. Ok azon a nézeten voltak, hogy nyugodtan megvárják a románok kivonulását, és csak azután térnek haza. Addig itt élnek, ahogy tudnak. Talán változatosságot kedvelő természetem is hajtott innét, de bizonyosan az a feltevésem, hogy Budapesten majd szerencsém lesz. Végre jött a kínálkozó alkalom. Egy úgynevezett „missziós vonatot” indítottak Budapestre. Nyomban megszereztem a szükséges igazolványt - bár nagy utánajárásomba került - a katonai parancsnokságtól immár a saját nevemre. Indulásom előtt Ilus asszony húga Kovács Istvánná toppant be hozzám egy nagy füstölt sonkával a kezében. Mondta, hogy eladásra viszi. Minthogy én az újságban olvastam, hogy Budapesten nincsen elég hús, rögtön megvettem. Jó lesz az Laci bátyáméknak Kőbányán, gondoltam. Megtudtam azt is, hogy Ilus asszony sajnos, beteg lett és kórházba került. Nehéz szívvel bár, de elbúcsúztam Mancitől is és a barátaimtól. 1919. szeptember 11-én a missziós vonattal elhagytam Szegedet, ahol olyan jól éreztem magamat, mintha egy fürdőhelyen üdültem volna. Senki sem kísért ki, mégsem éreztem magamat elhagyatva, hanem bíztam a jövőben. Szerencse fel! 184
