Deli Tamás - Danyik Tibor - Boldog Gusztáv: A Körös-völgyi vadvizek élővilága - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 5. (Békéscsaba, 2015)

Szitakötők

A kifejlett szitakötők, bár a víztől csak ritkán távolodnak ei, teljes egészében szárazföldi állatok. Fajaikkal minden vizes élőhelyen találkozhatunk, így a Körösök holtágai mentén gyakori széleslábú szitakötővel [Platycnemis pennipes) vagy időszakos vízterekkel tarkított élőhelyeken (pl. szikes tavak szélén) a foltosszárnyjegyü rablóval {Lestes barbarus). Az egyenlőtlenszárnyú szitakötők közül a védett folyami-szitakötők (Gompőus-fajok) a sebes áramlású folyóinkat részesítik előnyben. A legnagyobb európai faj, az óriás szitakötő (Anax imperator) és ennek kisebb rokonai, az acsák (Aescöna-fajok) messze elkalandoznak eredeti élőhelyükről, így bárhol felbukkanhatnak.

Sávos szitakötő nősténye

A lárvák általában 1-2 hónapig (néha több évig) fejlődnek, ezt követően kimásznak a szárazföldre, és ott megkapaszkodnak valamilyen kiálló tárgyon (pl. nádszálon). Kis idő elteltével a felnyíló lárvabőrből előbújik a kifejlett szitakötő. A kibújást a szárnyak kifeszítése és megszáradása, majd az imágó szűz- repülése követi. Ekkor a szitakötők még nem ivarérettek, ehhez érési periódus szükséges. Az ivarérett egyedek repülés közben találnak párra. A párzást násztánc előzi meg, majd a hím és a nőstény összekapcsolódik először lánc, végül kerék formában. A nőstény - fajtól függően - petéit a vízbe, a meder üledékébe vagy vízinövények szárába helyezi.

Sávos szitakötő hímje