Bárdos Zsuzsa: Betűvetők konok akaratjáról - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 2. (Békéscsaba, 2014)
Életművek idézése - Huszonöt éve nincs közöttünk Csizmadia Imre, az önéletíró parasztember
118 Életművek idézése a havat egész napon át, alig tudtam takarmánnyal ellátni a jószágokat. Ajegyem 9 órára szólt, hétre teljesen elvégződtem. Nekem % 8-kor indulni kellett, ha a nagy hóban törtetve idejében be akartam érni az előadás kezdetére. Minden két percben kimentem megnézni az időt, de nem volt kurázsim megindulni abban az ítéletidőben. Pedig még nyolckor is elindultam volna, de az idő nem tágított és én nagyon fájó szívvel, de odakint maradtam a tanyában. Hosszú évek óta először és utoljára. Akkor nagyon boldogtalannak éreztem magam... Másnap reggelre elállt a hóesés, a szél is csöndesedett. Elvégződés után megindultam a nagy hóban a falu fele... Ott elpanaszoltam Daubner Bélának, a mozi tulajdonosának sérelmemet, hogy az este nem engedte az idő, hogy bejöjjek a moziba... Azt mondta, hogy ha érdemesnek tartom, és nekem megéri a fáradságot, jöjjek be a hétórás előadásra estére, majd szorítanak helyet valahol. Aztán kiballagtam, de úgy, hogy mindig a reggeli lábnyomomba lépkedtem a hóban. Kint megebédeltem, elvégződtem a jószág körül és készülődni kezdtem újra ballagni. Miután a feleségem megállapította rólam, hogy ilyen csodabogár, mint én, nincs másik a világon, én elköszöntem tőle, és harmadszor is az előző lábnyomaimba lépkedve, bebotorkáltam, és «ha belehal is, éljen 48» jelszóval, mégiscsak megcsodáltam Jávor Pált, Petrovics Szvetiszlávot, Somlay Arthurt, Hídvégi Valériát és Peéry Pirit a moziban.” A család gyermekáldás felett is örvendezett, tisztességben nevelték fiukat, Imrét és leányukat, Margitot. Ám a történelem sodra a szeretetteljes otthonokat sem kerüli ki: „afecskési tanító sorba járta a tanyákat... hogy az összes leventének másnap reggel a vásárhelykutasi állomásnál kell lennie, kétnapi élelemmel, és onnan viszi őket a vonat Vásárhelyre... Nem győztem síró feleségemet vigasztalni, pedig nekem is vérzett a szívem. Mivel ahhoz már túlkésőn szabadultunk a malomból, hogy reggelre puha kenyér legyen az asztalon, viszont a fiunknak már kora reggel indulnia kell, a feleségem átszaladt Makó komáékhoz, onnan hozott egy kenyeret... az édesanyjától kapott kacsát pucolta fel, és sütötte meg... majd a fiunk fehérneműit szedte elő és csomagolta be sírva. Fiunk is szombat estét csinált, megfürdött, fehérneműt váltott... Mikor virradni kezdett, már útra készen vártuk a kocsit. Mikor meghallottuk a távoli kocsizörgést a dűlő felől, én meggyújtottam a viharlámpát. Édesanya és fia elbúcsúztak egymástól és kezemben a viharlámpával, megindultunk egymás mellett ki az udvarból, végig a bejárón. Mire odaértünk, szemerkélni kezdett az eső. A kocsi ment Kutas felé, én meg szemerkélő esőben, kezemben viharlámpával visszafelé indultam a tanyába. Sírtam keservesen, hangosan... A tanyába érve, a ház előtt átkarolva egymást feleségemmel és sírtunk keservesen. Szeptember 29-e volt, Szent Mihály napjának reggele, 1944-ben”. Később a dolgok rendje szerint elkerül leányuk is a tanyából, de a szülői szorongás marad. „1956. október végi és novemberi események környékünkön, amiket láttam és hallottam... Hogy a nagy temetés utáni két hét alatt mi történhetett a politikai életben, azt én nem tudom, mert akkor én a jövő évi kenyérmag elvetésével töltöttem napjaimat. Este mindig dögfáradt voltam, nem volt kedvem rádiót hallgatni. 21-én vasárnap
