Bárdos Zsuzsa: Betűvetők konok akaratjáról - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 2. (Békéscsaba, 2014)
Életművek idézése - Sinka István, a nyomtalanul elmúló életek krónikása
74 Életművek idézése pódiumra A fekete bojtár című emlékműsor. 2007júniusában a Fesztivál Színházban Berecz András előadása: Sinka-ének címmel. 2009-ben az Esztergomi Várszínházban bemutatták a Puszta szó című Sinka - estet, Horányi Károly rendezésében. Ezt a produkciót a gyulaiak is láthatták júniusban, a várszínházban. Fogadják útravalóul a Kis fények nagy árnyékok alatt című, 1935-ös novellájának csodálatos finomságú részletét: „Ahhoz, hogy az embernek öröme legyen, már gyermekkoromban kiszámítottam, nem is olyan sok kell. De kiszámítottam azt is, hogy rejtelmes és furcsa bogár az ember, mert amikor már a markában van, egyszerűen csak eldobja, aztán sír, hogy ő nem lel örömöt soha... Ötéves kisgyerek voltam, sokat kacagtam és pendelyecskében jártam. Volt egy kicsi húgom is, hároméves, kékkantusos. Kinn a tanyán valahol ürgelyuk volt. Naponta megnéztük. Igen, mert az édesanyánk azt mondta, hogy abban benn az öröm lakik. Egyszer, úgy pünkösd táján, az édesanyám vette a kaskáját s a reggeli harmatban elindult át a gyepen Szalontára, és azt mondta, hogy ő majd onnan küldi az örömöt, csak mink várjuk türelemmel a lyuknál. Mi álltunk és néztünk édesanyám után. S mikor már a kendője piros színét is megette a messzeség, én, meg a kis húgom leguggoltunk az ürgelyuk mellé. Csend lett, hallgattunk. A nap sütötte a hátunkat, bogarak zümmögtek, a kicsi húgom tán még el is szunyókált. Vártunk. És az öröm megjött. Villámgyorsan pattant ki a lyukból, tündöklő, tiszta gyöngyszeme égett, két lábon állt s az elülső lábán reszkettek a körmök. Egy pillanatig állt. Nem is lélegzett. De a borzalom rácsattant kicsi agyára, s felgyújtotta benne a cselekvést. Menekült. Vissza a lyukba. Egyetlen mozdulattal hajlott fejjel vissza, bojtos farka csapódott, s hátsó körmeivel felénk rúgta a port. Eltűnt. Ürge volt. Pihegtünk. Tücsök ugrott. A bőrünk alatt lagzit ült a borzalom. Az öröm kiesett a kezünkből. Futottunk. El az örömtől, el a tanyától, át a gyepen. Ott legelt nem messze a falka birka. Apám egy dombon feküdt. Odaértünk. Reszkettünk.-Jaj, apám, megesz minket az öröm. Nagy farkája van - kicsi virágszár kezével már mutatta is a húgom. A nagysipkás apám most már nevetett. Közelbúttunk hozzá. A dombon virág volt, libavirág. Pösze a virágok közé tette a sipkát és beléült. És örültünk nagyon, hogy örömünk van. Egyszer csak felállt apám, s intett Pöszének:- Gyere elő. Én csupa kérdőjel voltam.-Én is?-Te is. S már ott ültünk a vállán apámnak, mint két virág a barna gallyon. Valami nótát dúdolt, sziláját, szöveg nélkül. Dúdolt és táncolt. S körül a legelőn birkák legeltek, bíbicek ríttak. Aztán letett bennünket. Nem táncolt többet. Kiejtette a kezéből az örömöt. Hiába kacagtunk neki. Valami ismeretlen hatalom elvitte megint a lelkét. Az égre felhő bolygott. Az örömünk kihullt. S ültünk a dombon, a virágzó gyep közepén, hárman, öröm nélkül, kis nyárban, nagy árnyékok alatt.”
