Bárdos Zsuzsa: Betűvetők konok akaratjáról - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 2. (Békéscsaba, 2014)
Életművek idézése - Sinka István, a nyomtalanul elmúló életek krónikása
72 Életművek idézése aki emlékezett még Ázsiára”. Magával s a világgal is megbékülve, a halál bűvöletében énekelte az Éna-dalokat: „Ölel bennünket a nyár anyásán, / Míg sétálunk nagy lombja alatt, / S lehet, nem értünk egyet még egyben-másban, / De kezed már a kezemben maradt, / Éna, örökre - Ég adta az okát -/És viszlek magammal, mint galambot, ragyogni /Minden időn és minden korokon át” (Lángoló tulipán). A himnikus mítoszokból már csak Ézsau éjszakája maradt; önnön mércéje szerint nézett szembe múltjával is, talán túlságosan is kegyetlenül. Veres Péter szavai Sinka István temetésén: „Sinka Pista, én veled nem vitatkozom. Azt hagytad, ne legyen beszéd, így hát nincsen beszéd. De mi még találkozni fogunk - a magyar nép szívében.” Méltatásai sorából „A vesztesek királya” című, nyolcvannál több, Sinkáról szóló költeményt tartalmazó gyűjtemény, melyet Bényei József gyűjtött, szerkesztett (Megjelent: Debrecen, 1997.) Egy, a róla írott versek közül: a gyulai Simonyi Imre tollából: „gőgös voltál Pista amilyen / Csak egy király lehet vagy csakis egy / Paraszt - aki nem csupán messziről / Indult, de oly messziig érkezett: / Ahol - ha király - elveszti koronáját, / S métely pusztítja nyáját - ha paraszt. / S aztán a Pusztulat felett megállván / Odavágja a Semmi képibe - / Ahogyan tette (és tehetted méltán!): / „Én voltam itt a Vesztesek Királya” (A vesztesek királya. Élet és Irodalom, 1979.14. sz.). Kéziratairól: a hátrahagyott Sinka versek többsége (háromszáz kézirat) Sinka Istvánné Szin Magda jóvoltából a Petőfi Irodalmi Múzeumban, mások az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában; szórvány példányok Medvigy Endrénél találhatók. Továbbélésének egyéb bizonyítékai: 1977 szeptemberében a kecskeméti Forrás tematikus száma a hagyatékából kiemelt versekkel és Czine Mihály, Görömbei András, Lator László valamint Pomogáts Béla tollából származó értékelésükkel jelent meg. A budapesti Egyetemi Színpad A fekete bojtár címmel emlékestet rendezett. 1985-ben Ozsváth Sándor Sinka előadása idézte emlékét. A Vésztőn található Sinka István Múzeumi Kiállítóhelyet 1987-ben adták át a nagyközönségnek. Az itteni emléktábla mottója a Vád című 1939-es gyűjteményes kötetből: „Nagyanyáim, szépanyáim lelke/dalolt nekem a pusztán / Hogy keljek fel a virágok közül / És induljak el a dalok jussán”. 1987 nyarán a megyei művelődési központ honismereti tábora Sinka emlékeket gyűjtött. A szeghalmi múzeum gazdag anyagot mutatott be a Sinka életműből. Munkássága azonban jócskán szított vitákat is. Erről olvashatunk az ELTE Egyetemi Lapok című, 1987. decemberi számában pro és kontra: „Sinkát 1945 után nem hallgattatták el, sőt aktív szerepet töltött be a Nemzeti Parasztpártban. Anélkül, hogy a legkisebb önbírálatot is gyakorolta volna 1945 előtti kisiklásai miatt... 1957-ben már újra publikált! 1957-ben a tisztességes írók jelentős része nem publikált, hanem - ha nem volt börtönben -, hallgatott. Sinka egy későbbi, az „Élet és Irodalomban”
