Bárdos Zsuzsa: Betűvetők konok akaratjáról - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 2. (Békéscsaba, 2014)
Életművek idézése - Sinka István, a nyomtalanul elmúló életek krónikása
Sinka István, a nyomtalanul elmúló életek krónikása 63 Népi írók Az 1920-as, 1930-as évtized fordulóján induló népi írók célja: az egész magyar népet magába foglaló új, európai mintájú nemzettudat megteremtése. Az irodalmat a társadalmi cselekvés eszközének tekintették. Sinkát laza szálak fűzték e népfrontos jellegű tömörüléshez. Küldetéstudatuk kapcsolta össze az esztétikai irányuk szerint igen különböző alkotókat. Néhányan a parasztságból jöttek, s iskoláik révén fiatalon városi értelmiségivé váltak: Erdélyi József, Illyés Gyula, Tamási Áron, Kovács Imre, Darvas József, Juhász Géza... (A meglehetősen gyakran alkalmazott fogalommal azonban Sinka esetében csínján kell bánnunk. Gondoljunk a Tekintet 2009. szeptember - októberi számában, Csák Gyula tollából olvasható, Erdélyivel folytatott beszélgetésre, amelyben Sinka kikel magából: „Nem vagyok népi költő! Iskolákatjárt ember vagyok. Már a harmincas években is tiltakoztam az ellen, hogy népinek nézzenek. Párizsban úgy mutattak be egy ottani költőnek, hogy magyar népi költő vagyok, és leesett az álla, mert nem értette, hogyan lehet költő az, aki népi?! Se szeri, se száma nem volt a harmincas években azoknak a tanulatlan és tehetségtelen embereknek, akik úgy képzelték: ha Sinkának sikerült felcserélni az írótollra ajuhászbotot, akkor bárki eldobhatja a villanyelet, és versfaragásba foghat, népi költő lehet. Miképpen vállalhatnék ezekkel közösséget?”.) Mások önművelők voltak: sorukban Veres Péter, Sinka István, Szabó Pál, Nagy Imre, Sértő Kálmán. Veres Péter a Sorsunk című folyóirat 1943. júniusi számában így ír Sinkáról: „Sinka... nem nagyon ismerte indulásakor a mások eredetiségét, egyszerűen elkezdett énekelni, és hamarosan megtalálta a saját hangját. A Himnuszok Kelet kapujában még csak keresés volt. A hang máris eredeti, a tartalom azonban sem utánzás, sem eredetiség, egyszerűen csak kezdés előtti izgalom, olyasféle torokköszörülés. A Pásztorénekben aztán a valóságos személyes élményekkel együtt kibuggyant a végleges Sinka-hang: Nem kellett kínlódni a verssel. Jött egyszerűen. Ott voltak a szilfák, szállt a pipám füstje, Guldi, a kis puli ott feküdt a szűrömön, forró kis puha talpával, előttem a Kerek-ér húzódott - mondja Sinka az önéletrajzában. S ez tiszta dolog. Költő nem kívánhat szebb indulást, mint valóságos élményeit lélekkel, szellemmel telítve megírni.” Akadtak középosztálybeliek, akik mégis szívügyüknek tekintették az „alulsó” Magyarország felszabadítását: Németh László, Kodolányi János, Féja Géza, Gombos Gyula, Gulyás Pál, Szabó Zoltán. Ezt alátámasztandó szólnunk kell Németh László 1934-es Válaszban közzétett, a Himnuszok Kelet kapujában című kötetről írott kritikájáról is: „Sinka Istvánban kétségkívül megvan a bizonytalan lelkesedés állandó láza, a szív nemes törtetése az ihlet felé. Sajnos, ez az ihlet egyelőre meglehetősen üresen őröl, lendületét nem kötik meg nyelv, vers, ábrázolt világ nehézségei; minden gőz a mámor felé sípol ki s a mámorból sokszor nagyotmon- dás lesz... Sinka István verseinek semmi közük az ősi népkultúrához: himnuszai
