Bárdos Zsuzsa: Betűvetők konok akaratjáról - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 2. (Békéscsaba, 2014)
Utószó Bárdos Zsuzsa kötetéhez (Szabó Ferenc)
212 Utószó Bárdos Zsuzsa kötetéhez országaiban hosszú ideje fennálló írói emlékházak, egyúttal kutatóhelyek és kultuszközpontok működnek, Magyarországon a XIX. században indulhattak el, nemzeti irodalmunk klasszikusai körül. (Kazinczy, Petőfi, Vörösmarty és mások) Az akadémiai és az egyetemekhez kötődő irodalomtörténeti kutatás és gyűjtés a XX. század dereka táján jutott el a kisebb-nagyobb városokba. Oda, ahol felkészült és ambiciózus tanárok, könyvtárosok, muzeológusok éltek, s ahol érdemi igény és fogadókészség mutatkozott. Békés megye ebben a tekintetben elmaradottnak mondható, annak ellenére, hogy a rangos helytörténeti kutatásokat hagyományosan elég széles érdeklődés kísérte. A történeti fejlődésből levont, idevágó alapigazságok elfogadását, érvényesülését egy-egy adott országban a kultúrájuk szerint kisugárzással bíró s annak révén jellegadó települések, változó kiterjedésű természeti és igazgatási területi egységek (megyék, kistájak) muzeális intézményeinek léte fejezi ki, és szakmai „kapacitásuk”, feladatellátásuk valóságos minősége mutatja meg. Az intézmények fejlettségén gyakran jól lemérhető, hogy az állam, a területi és települési vezetés, a „közlakosság” értékrendje hol állt korábban, és hol tart ma a saját önbecsülése dolgában. Akadtak példák arra nézve, hogy a „vidéki” igények és elképzelések nem voltak összhangban az országos tervekkel. A mechanikus egységesítés épp olyan tévedéseket eredményezhet, mint a sajátosságok túlhangsúlyozása. De más tartalmú ellentmondások is fel szoktak bukkanni. A könyvtári munkát azonos mederbe terelő szabályozásokat az irodalmi muzeológus nagy haszonnal alkalmazhatja, de sokkal nehezebb a tartalmi értékhatár érvényesítése, az örökség mibenlétének tisztázása. Az ellentét az adott területhez, településhez valamilyen indokból kapcsolódó írók és művek számontartása, elfogadása és az „országosan” tisztelt alkotók szembeállítását éppúgy jelentheti, mint az egyes írók eszmeiségének tagadását, a művek ismerete nélküli címkézést. Az irodalmi muzeológustól elvárható, hogy elfogultságok nélküli véleményt képviseljen. Békés megyében Dér Lászlónak, a békéscsabai születésű történész megyei múzeumigazgatónak, 1981 vége felé tragikus gyorsasággal elhunyt barátomnak és elődömnek köszönhető, hogy elindította az irodalmi muzeológiát. Szabó Pál és Darvas József halála, hagyatékuk elhelyezésének, emlékhelyük kialakításának kötelezettsége egyfajta jó kényszerként mozdította meg az akkori minisztérium, a megye és az érintett települések, továbbá a családtagok gondolkodását és áldozatkészségét. Dér László más megyéket ismerve jól érzékelte a múzeumokra váró szerepet az irodalom múltjának megismertetésében, az élő irodalom támogatásában. Törekvését a megye jeles irodalomtörténésze, Elek László főiskolai tanár és mások erősen támogatták. Az első lépéseket megkönnyítette, amikor Biharugrán is, Orosházán is felajánlotta a család, hogy az emlékhordozó lakóépületet átengedi emlékház céljára. A minisztérium és a megyei vezetés - más megyék példáját
