Bárdos Zsuzsa: Betűvetők konok akaratjáról - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 2. (Békéscsaba, 2014)
Életművek idézése - Paraszti önéletírók az orosházi észjárásról
Paraszti önéletírók az orosházi észjárásról 131 méltóságuk sárba tiprása. Sin Lajos írta: „A karabélyokat mindig vizsgálták... nem a külső részt vették szemlére. Azt úgy is tudták, hogy mindenki megtisztítja. Ha csak egy kis zsírosodást találtak, igen nagy hanyagságnak számított. Lehetett neki száz „Feküdj és kelj!”-et vezényelni... E sorok írója egy ilyen alkalommal nem tudott kiegyenesedni, mert a lábait a görcs húzta. Havasi belém rúgott. Elestem a padlón, azután nagy nehezen fölkeltem. A szobaparancsnok a másik társamat is oldalba rúgta.” Az oktalan mészárlás is iszonytatta az életet mindenkor tisztelő, de a természetes halál elkerülhetetlenségével is számoló embereket. „Láttam a fagyástól elevenen rothadó bajtársakat... Volt, akinek az irgalmas ápolónő pólyából csinált lábat... bizakodott szegény, hogy tavaszra hazamehet hosszú szabadságra - nem tudta, hogy már nincs meg a lába” - döbbent meg bennünket Csizmadia Ferenc. A hazulról jövő rossz hírek is nyugtalanították a fronton lévőket. Repka János így kesergett: „Ipamat a kamrába zárták, a három gyerekemet az ágy alá, a feleségemet, akit a szomszéd ágy alól húztak ki, öt aljas szemét puskával kényszerítette, hogy az ő kedvük szerint tegyen. Közben a többiek harácsoltak”. A paraszti életösztön olykor felülkerekedik az erkölcsi kategóriákon: „Mi öten már határoztunk, hogy nem megyünk tovább... jöttünk hazafelé. Elértük a Puszta- szenttornyai Olvasókört... Már csak 4-500 méter... a konyhaajtóban jött kifele Édesanyám. „Fiam, kisfiam!” „Ne sírjon Édesanyám, hisz mondtam én, hogy hazajövök.” Belépett Édesapám. „Hazajöttem, nem mentünk tovább, úgy éreztük, az eskü nem kötelez már bennünket” - szóltam hozzá. Sírva simogatta az arcomat, amit máskor soha nem tett. „Vártunk, Fiam, a jó eszed megvolt, vártuk, hogy hazajössz!” Véget ért a háború, de a kilátásokkal nemigen kecsegtető, katasztrofális gazdasági helyzet, a durva beszolgáltatási rendszer, az olykor kényszerű fe- ketézés továbbra sem segítette az emberek tisztánlátását. Az 1947-es választásokról Györgyi János írta: „Eléggé csípősek lettek utána a kommunisták... azt hitték, hogy elsöprő győzelmet fognak aratni. Csúnyán meg is bosszulták, nem nyugodtak bele. Mindenki elment reggel korán - mintha ez lett volna a legfontosabb - szavazni a három tanyából. Mikor mindenki leszavazott, levágtunk feketén egy disznót. A kutya sem törődött velünk... Egy pár hónap múlva mondogattuk, hogy jó volna már megint egy választás.” Repka János ez idő tájt erősödő kétségeit fogalmazta meg: „Mindig úgy éreztem, hogy az árokszélen vagyunk. Hazajöttem a fogságból, kerestem, hol a helyem. Hamarosan kaptam egy levelet, hogy jelentkezzek a kisgazdapártnál. Én meg nem jelentkeztem, úgy gondoltam, hogy énrám csak addig lesz ott szükség, amíg ők hatalomra kerülnek. így nézegettem jobbra is, meg balra is, hogy hol találok egyenes utat magamnak. Egyik napon a kommunista pártnak volt a gyűlése a leventeotthonban. Elmentem. A tagjelöltfelvételem volt az első programpont... Dér Imre erre
