Bárdos Zsuzsa: Betűvetők konok akaratjáról - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 2. (Békéscsaba, 2014)
Életművek idézése - Paraszti önéletírók az orosházi észjárásról
Paraszti önéletírók az orosházi észjárásról 127 ugyan olyan életrajz, amelyben az elszenvedett igazságtalanságok hangja a legerősebb. Györgyi János szerint: „Jövőnk most már nincsen semmi, / A múltból kell éldegélni”. Ám a többség sajátossága, hogy az önmaguk erejébe, kitartásába vetett hitük a „túlélni mindent!” elszántságát táplálja. Olyan nemzedék figyelő, értő tagjait méltatjuk most, mely jól tudta: „Akire sokat bíznak, attól többet kérnek számon”. A legtöbb visszatekintés az 1900-as évek első évtizedével kezdődik. A földdel bírók emlékezetében ez volt a „nagyfülű világ”, a „jó békeidő”. Amikor az emberek még kitartóbban figyelték a másik meggazdulását, mint a hangzatos szóbuborékokat. Ilyen hangot üt meg Csizmadia Imre is az 1910-es esztendőről: „abban az évben képviselőválasztás is volt. A kormánypárt jelöltje dr. Bikádi Antal, a Polgári Kör a fészkük, fehér toll a kalapjuknál. Ez volt a kortesnóta: „...nem kell kapálni... / Abzug Veres, / éljen doktor Bikádi!” A választás napján nem mentünk iskolába, kint csavarogtunk az utcán. A házak fel voltak zászlózva. Szendi öregatyám a 67-es pártot, Csizmadia nagyapám meg a 48-as Kossuth pártot pártolta. Azután lett újabb szenzáció a faluban: dr. Hazai Samu orvos úr autót vett”. Amit azonban egyőjük sem szemlélhetett már az évszázadok alatt bevált csendes gyanakvással, józan távolságtartással, az a kirobbanó háború. Okét is elragadta az öldöklés örvénye. Koczka Pál szavai: „Mi kint a tanyán csak úgy értesültünk arról, hogy kitört a háború, hogy a körülöttünk lakó 42 éven aluli embereknek be kellett vonulni. Addig nem járt hozzánk újság, de a háború kitörése után apám járatta a Kis Újságot. A tüntetésekre nem engedett bennünket el... Azt mondta, ne legyetek ti arra kíváncsiak, mert a háborúban nem gombóccal dobálóznak.” Ugyancsak ő említi: „Nagy részünk a falunk határán túl nem járt a bevonulásig. Érzéssel danoltuk: / Ha kimegyek a doberdói harctérre, / Föltekintek a csillagos nagy égre, / Csillagos ég, merre van a magyar hazám, / Merre sirat engem az édesanyám?” A gabonacséplésből elrángatottak eleinte mindezt csak rossz álomnak gondolták: „Én nem hittem. Az nem igaz... Az nem megy csak úgy, hogy kiütött a háború. De azután csak jött a szomszéd, hogy úgy van az. Mert ők hallották - tudja fene, honnan, - a publikálótéren... nem hiszem el, én nem. Nem úgy történik az, hogy a háború kiüt. A véres kardot meghordják az országban! Fészkes fene. Másnap már vitték befelé az embereket” - emlékszik Ujj Istvánná Németh Julianna. Itt szükséges szólnunk az asszonyi visszatekintések sajátosságairól. írásaikból is sugárzik női elhivatottságuk: a csak általuk ismert, bölcs túlélési ösztönnel, méltóképpen búcsúztatták a távozót, tartották ébren a holnap reményét az itt maradókban. S a gyermekek világrahozatalával valóban náluk volt a holnap záloga. Soraik tovább erősítik hitünket: nem a történelem a nagybetűs, hanem azok, akikről szól. Még ha olykor ők névtelenek is az utókor számára. Az asszonyok sajátos prizmán át érzékelték a társadalom változásait. Közös lényegük: az élet szentségének
