Bárdos Zsuzsa: Betűvetők konok akaratjáról - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 2. (Békéscsaba, 2014)
Életművek idézése - Huszonöt éve nincs közöttünk Csizmadia Imre, az önéletíró parasztember
120 Életművek idézése formájában. Azóta szorgalmasan szántom a papírt és vetem a betűket. Úgy, mint ahogy szántó vető koromban a magot vetettem a földbe” - vallotta önmagáról. Könyvei (Pirkadattól delelőig, Delelőtői alkonyaiig) közül a második megjelenését azonban már nem érhette meg. Negyedszázada, 1986-ban ment el közülünk. Orosházán, az Alvégi temetőben helyezték örök nyugalomra. Visszaemlékezését olyan művek mellett ajánlják a leendő néprajzosoknak, mint Orosz István: Egy magyar szentember című önéletrajza, Győry Klára: Kiszáradt az én örömem zöld fája, Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág című könyve. Fogódzóul és támpontul mindazoknak, akik szeretnék tudni, honnan táplálhatják emberségük, hitük. Azzal együtt és annak ellenére, amit Kosa László a Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón című kötet bevezetőjében megfogalmaz: „A megfoghatatlan és kifejezhetetlen IDŐ, amiben elégedettebben vagy kevésbé elégedetten, boldogabban vagy boldogtalanabban, nyugodtabban vagy háborítottan mindannyian élünk, önmagában nem teszi különbözővé az egyik évet a másiktól. A különbséget mi, emberek idézzük elő, ahogyan mi találtuk ki az idő mérését, ezáltal az idő múlását is.” Az egyre nagyobb számban sorjázó élettörténetek persze nemcsak társadalomtudósoknak, néprajzosoknak kínálnak kutatási területet, de azok is az élmények gazdag tárára bukkanhatnak, akik pusztán a múlt iránti kíváncsiságból veszik kézbe őket. Az irodalom szerepének változásával is mind hangsúlyosabb helyre kerültek az ilyen jellegű - korábban méltatlanul lebecsült - alkotások. Annál inkább, mert egyre kevésbé tagadható, hogy „...a regényirodalom kritikailag legnagyobb becsben álló része olvashatatlanná vált... Ennek egyik oka legalábbis paradox módon épp az, hogy a regényirodalom felismerve korábbi gyakorlatának elhiteltelenedését (hiszen ez az irodalomra is kiterjedt), letett a „jól megcsinált”, érdekes „sztoriról” - és átlépett egy másik dimenzióba, csak épp a közönség ide (még?) nem követte! Egyszóval meglehet, a memoárok népszerűségének megnövekedésében az olvasó tiltakozása fejeződik ki az „olvasnivaló” eltűnése ellen. Az olvasó „olvasni” akar - olvasmányait pedig onnan veszi, ahol találja.” Ehhez hasonló irodalomelméleti megközelítéssel talán nem sokat foglalkozott az orosházi önéletírókat összeverbuváló Nagy Gyula. Eltökéltségének mégis sokat köszönhetünk. Tudjuk róla, hogy sajátos módszere volt néprajzi tanulmányainak az anyagát a rendezés és az első gépelés után újból felolvasni adatközlőinek. Az általa parasztlektorokként említett emberek így szinte észrevétlenül ismerkedtek az írás mesterségével s a tudományos forrásérték alapkritériumaival. A múzeum szolgálatában című művében részletesen leírja, hogy a műfaj ily vállalására miképpen vezette rá az Orosháza környéki alkotókat: „lelkűkre kötöttem, hogy életük folyásának a leírásába szőjék bele a környezetük szokásait, néprajzát is, így alkotásuk a néprajztudományt is gazdagítja”. Összekapcsoltatta a tudományos, elméleti feladatot a gyakorlati, személyes és családi
